Föl, föl
Nyújtózik egyre, fel a magasba,
mert csalogatja, hívja a fény,
ismerős hangok dallama csalja,
húzza a karja; talpra, legény!
Boldogan ugrik, lépked a lépcsőn,
mind magasabbra, egyre tovább,
karba simulva várja, mi még jön,
s fent simogatja nénje nyakát.
Hajlik a térde, karja kalimpál,
csillagszemével messzire néz.
Kérdezik mind: Mondd, éhes vagy? Innál?
Népszerű ő, e hetyke csibész.
Apja nyakába ülteti büszkén,
s repteti feljebb, ő csak nevet,
senki se látja, nem lesi, mint én;
egy csillagot már rég zsebre tett.
|
|