Kendőbe kötve
Lenn Baranyában egy apró kis faluban nagyanyám is
csak belinernek mondta, ha vállán volt az a kendő.
Összekötötte a sarkát jó szorosan, ha a szél fújt,
s várta egy életen át, hogy mit hoz majd a jövendő.
Hordta, viselte az utcán vagy ha kapálta a kertjét,
ott volt rajta vasárnap mindig a templomi padban.
Néha levette, ha sírtam, hogy betakarja a bölcsőm,
mert ő engem imádott, s én vele mégse maradtam.
Várta szegény: unokáját, eljön-e majd oda később,
hisz régóta hajózgat a hömpölygő Duna hátán...
Otthon imádkozom én már, hogy mikor elfog az álom,
bárcsak kendőjébe bekötve ma éjszaka látnám!
|
|