Ártatlan szemeidben
fénylik a holnap csillaga,
bár sötét árnyak követik
lépteid, amint féltve
öleled kisöcséd gyenge
testét át a pillanat árokpartján...
Ó, milyen bizakodva
hajtja apró fejét
megtört vállaidra,
s te bátran lépkedsz
édes terheddel
a semmibe,
akár egy pillangót is cipelhetnél...
Oly kevés helyen elfér e csöpp Szeretet,
s mégis betölti egész lényedet,
bátorít, biztat, erősít,
reményt adott a „nincs kiút”-nak,
amikor egy ostorcsapásnyi idő alatt
a világon mindene lettél
egy még nálad is
tehetetlenebb életnek
s te örömmel törtetsz vele
a hajnal felé,
bár azt sem tudod, hova visz az út...