Szimultán III
Azt a napot sosem felejtem el, amikor végre kikötöttünk New Yorkban. Szontyolodott, esõs nap volt, körülbelül egyirányban az én kedvemmel. Ott álltam a hajókorlátnál, s csak úgy magától fejbevágott az a kérdés, hogy mi az ördögöt keresek én itt? Mert mindent elképzeltem én magamban, csak azt nem, amit itt találtam. Körülbelül Babilonban lehetett olyan ricsaj, mint itten. Ahány ember, annyiféleképpen hadart, de olyan gyorsan, hogy mégcsak azt sem lehetett belõle kivenni, hogy milyen nyelven átkozza a sorsát. Nagy késéssel a Balázs is elõkerült, s hát leszálltunk. Egy ormótlan szobába tereltek bennünket, olyan módon, mint ahogy mi otthon a teheneket szoktuk legeltetés után, s csak úgy kézzel magyarázták, hogy várjunk. Hát mondom a Balázsnak, miért ne várjunk, hisz ráérünk. Neki mégcsak akadt hova menni, de én még azt sem tudtam elképzelni, hogy a következõ öt percben merre fordul a sorsom. Halvány fogalmam sem volt, hogy mit fogok kezdeni. Valamicske pénzem csak akadt, mert egy cseppet éppen fizettek a bilihordásért az úticédula mellé, de tudtam én jól, hogy az esetleg egy-két napra tölti meg a hasamat. Pláne most, hogy itt a szárazon kezdett észhez térni az étvágyam egy kicsit.
Hívott a Balázs, hogy menjek vele, a rokonai befogadnak engem is, de én úgy gondoltam, hogy én sem ugrálnék az örömtõl, ha valaki nekem hozna váratlanul egy éhes szájat, így hát azt hazudtam neki, hogy megismertem valakit a hajón, és van biztos munkám. Hogy elhitte-e vagy nem, nem tudom, de mindenesetre nem firtatta többé a dolgot.
Lépésenkint, egyenként csak odajutottunk a vámtiszt elé, úgy látszik, õrá kellett várni. Át is nézett bennünket alaposan, mintha legalább is aranyat dugdostunk volna az ócska rongyaink között, majd adott valami írást, csak késõbb értettem meg, hogy a mai világban vízumnak hívnák, majd intett, hogy mehetünk. Hát mentünk. Valahogy kijutottunk az utcára, ahol elköszöntünk egymástól a Balázzsal. A címét azért a kezembe nyomta, hogy bármikor szükségem lenne rá, keressem fel, majd elindult a sarok felé. Én ledobtam magamról a hátizsákomat, s jól megtámasztottam a falat, hogy na, Mátyás, most imádkozz egyet. De hiába imádkoztam, nem válaszolt senki, vagy meg sem hallgatták. Így hát magamra maradtam, s mondom elindulok én is toronyirányába, valahol majd kikötök.
Hát otthon is volt szegénység, sõt, én magam voltam annak a példaképe, de ilyet még otthon sem láttam. Néztem volna fel az égre, hogy vajon az Isten látja-e ezt a nyomort, de nem találtam meg annak egy foltját sem. Az ég helyett otromba tömbházak ráncolták a homlokukat, s szinte vártam, mikor mordulnak rám hogy, na, mit bámulsz annyira? Az utca alig volt három embernyi szélességû, s az tele volt néppel. Félpucér, koszos gyerekek mindenfelé, s rágcsáltak éhségükben, amit értek. Még koszosabb asszonyszemélyek civakodtak a meredek lépcsõkön, s amelyik éppen nem fért már a lépcsõre, az valamelyik ablakból lógott kifelé, onnan ordibálta a saját igazát. Csonttá aszalódott kóbor kutyák egészítették ki e jelenetet az álmok országában. S én itt akartam „megszedni” magamat, itt, ahol az én szegénységem nagyúri pompa ez a rongyos, fogatlan, nyomorult emberhad mellett.
*
Rám esteledett, szinte észre sem vettem. Csak arra lettem figyelmes, mintha egyre sötétebb lenne körülöttem a szürkeség, mely napközben is éppen csak látni engedte a nyomorúságot. Mert ha a napsugár néha kíváncsi lett volna, hogy vajon milyen élet folyik ott, vagy élet-e egyáltalán, ami ott folyik, hamarjában kudarcot vallott volna, mert abba a betonrengetegbe ugyan nem látott volna bele. Ebben az utcában, abban biztos voltam már akkor is, nincs sem halványzöld kikelet, sem piruló, õszi levelet nem sodor a szél. Érdekes, ha muszáj, az ember megterem ott is, ahol még a fû sem akar.
Kezdtem fázni. Éhes is voltam. És egyedül. Fõleg egyedül. Sem azelõtt, sem azután, soha, de soha nem éreztem magam annyira elhagyatottnak, mint abban a percben. Még talán az Isten is elfelejtette, hogy erre a világra dobott. Egy kóbor kutyának is örvendeztem volna abban a percben, ha az barátságosan csóválja rám a farkát. De még azok is gyanakodva néztek rám.
Az egyik legkopottabb épület ajtajára ki volt biggyesztve egy tábla, én ugyan nem értettem hogy mit írt rajta, de a fáradság meg a hideg elhitette velem, hogy az kiadó szoba lesz. Bekopogtattam, majd másodszor, harmadszor is. Végül is jól megvertem az ajtót, ment onnan bévül olyan lárma hallatszott, hogy akár kalapáccsal is verhettem volna. Végül is valaki csak meghallotta, mert egy többinél is éhesebb kinézésû kölök nyitott ajtót. Én kezdtem neki magyarul mondani a mondókámat, de az csak bámult rám, mintha legalább is a csillagokból pottyantam volna ide, s szaladt is az apjáért. Én valahogy kézzel-lábbal megmutogattam neki hogy mit akarok, mire egy kissé derûsebb lett az arca, és félreállt az ajtóból, hogy hát menjek beljebb. Hát azt én próbáltam is, de vagy kettõnek elõbb ki kellett volna onnan jönnie, mert abban a falat szobában biztosan voltak vagy nyolcan. Erre az ember egy jó nagyot rikkantott, mire csend lett, ami szerintem még rosszabb volt, mert erre mindenki engem kezdett bámulni. Na, de nem sokáig, az ember bevezetett egy szobába, ami ugyan kicsike volt, de meglepõen tiszta. Éppencsak hogy belefért egy ágy, meg egy parányi asztal, szék, meg valami mosdóféle. Palotának tûnt az nekem akkor! És fõleg nem himbálódzott, szép nyugodtan egyhelyben állt ott még az ágy is.
S az ujján mutatta, hogy kettõ, majd egy hetest mutatott. Én ezt arra véltem, hogy két dollár hetente. Hirtelenjében kiszámoltam, hogy harapnivaló nélkül pontosan két hónapra való lakbérem van. Ha addig nem találok munkát, akkor hordhatom a biliket másik két hónapig, hazafelé. Minden gondolkodás nélkül legomboltam neki négy dollárt, két hétre. Addig majd eldõl, hogy mi lesz velem. Az ember gyorsan zsebrevágta, majd becsukta maga után az ajtót. Én sem sokáig méricskéltem a padló hosszát, egy miatyáknyi idõ múltán aludtam.
|
|