Már jóval világosabb volt odakint a szürkeség, amikor arra ébredtem fel, hogy valaki nyitja az ajtót. Az éhes embernek a koszos felesége volt, habár úgy vettem észre, hogy valamikor a sötét meg a világosabb szürkeség között megmosakodott, mert az arca egy árnyalattal fehérebb volt, meg a ruhájáról is eltüntek a zsírfoltok.
--Frustuk—mondja nekem jó németesen, s letett valami tányért az asztalra, meg egy bögrét, amibõl igen szállt a gõz felfelé. Mit bántam én, mi az ami gõzölög! Meleg volt, és  ennivaló volt! Próbált nekem magyarázgatni az asszony, de azt csak késõbb értettem meg, hogy a reggeli a lakbérrel jár. Ennek igen megörültem, mert ha nagyon kell, megélek én azon a sovány, napi egy koszton is.
Reggeli után gyorsan megmosakodtam, elõkotortam az egyetlen tiszta gúnyámat, és elindultam, munka után.
Aki sohasem járt külföldön, nem tudja megérteni azt a tehetlen, reménytelen érzést, ami engem akkor a hatalmába kerített. Itt ugyan beszélnek hatvan nyelven, de magyarul senki sem, én meg csak azon. A várost nem ismerem, jobbanmondva egy lelket sem ismerek. Azt sem tudtam, hol kezdjem. Legelõször is jól megnéztem az utcát, szerencsére a neve még ott volt az egyik sarkon a táblán, meg a házat is kiszámoltam attól a saroktól, mert jó lett volna ide vissza is találni majd idõvel. Úgy tûnt, hogy legtöbb ember egy irányban halad, s reggel lévén, gondoltam, hogy ezek mind dolgozni mennek. S amerre õk, arra én is, majdcsak találok valami dolgos környéket is.
Hát volt is. Gyár hátán gyár, egyik jobban sivított meg füstölgött, mint a másik. Két fajta embert figyeltem meg: az egyik fajta egyenesen ment be a nagykapukon, a másik fajta, amelybõl sokkal több volt, libasorban állt egy kissebb ajtó mellett. Az én agyam rögtön kiokoskodta, hogy azok akik a nagykapun mennek be, munkások, s a libák csak lennének azok, ha valaki felvenné õket. Odaálltam én is a sor végére, hogy hát akár itt is kezdhetem. Olyan jó óra múlva azután kezdett a sor feloszlani, s az emberek arcáról csak úgy csorgott a keserûség. Ebbõl meg arra következtettem, hogy itt már nincs mit kereseni, sem nekik, sem nekem. Igy ment ez egész nap, sõt egész héten.  Egyik sorból ki, a másikba be. Egyetlen egyszer jutottam csak a sor elejére, oda is csak azért, hogy lássam miként csapják be azt a kisajtót az ember orra elõtt.
A következõ héten azután kezdtem gondolkodni: te Mátyás, mondom magamnak, nem jó ez így. Mert itt csak egy maréknyi kukoricát dobnak száz libának, s abból te nem laksz jól. Hanem fogod magad szépen, s elmész olyan helyre, ahol esetleg te leszel az egyetlen liba, s válogathatsz a kukoricaszemek között kedvedre, mert téged, hála Istennek, nem köt ide sem egy korán-vénült feleség, sem az éhes gyerekszáj.
Másnap reggel egy órával elõbb keltem fel, még a „frustukot” sem vártam meg, s elindultam a szokottnál ellenkezõ irányba, azaz az „uras városba”. Jó másfél órát gyalogoltam, mire kijutottam a szürke ég alól, s szinte meglepõdtem, hogy né, itt még fa is van! Nemcsak hogy fa volt, de még a nap is sütött rája! Mintha egy egészen más világba pottyantam volna bele, egy olyan világba, ahova onnan a szürkeségbõl nagyon kevés ember tud befurakodni. De bennem hatalmas volt az elhatározás, hogy én  vagy eljutok ide, vagy pedig azt mondom a teremtõmnek, hogy na, megmutattad, s most vagy idesegítesz, vagy pedig köszönöm szépen, de ebbõl a koszos világból elég volt.
Emeletes üvegpaloták tükrözték vissza a sárguló faleveleket, s feketekalapos urak rohangáltak össze-vissza az épületek között, miközben aranysujtásos egyenruhák nyitogatták nekik az ajtókat. Sõt, a kocsiajtókat is. Azt tudtam azért, hogy ilyen magas helyre nem rakhatom a koszos valagamat, legalább is addig nem, ameddig egy kissé kiurasodok én magam is, és fõleg megtanulok bár ugatni angolul. De bilihordó itt is kell, s még az is jobb, mint nap-nap után a reménytelen sor végén állni, ott a szürke világban.
Kissé kijjebb haladtam a fényûzésbõl, ott már egyszerûbb üzletek voltak, éttermek, javitómühelyek. Ôsztönszerûen tudtam, hogy nekem itt kell kezdeni, s addig nem nyugszok, amig valaki bár egy csontot nem dob felém. Amint nézelõdtem, munkakináló táblákat keresve, majdnem kiszúrta az egyik cégtábla  a szemem: Kisbudapest. Hát, mondom, kutya legyek, ha ez nem magyar vendéglõ! Az is volt.

Bementem, s akármilyen luxusnak tünt akkor, kértem egy bögre kávét. Úgy gondoltam, hogy ameddig iszom, majd terepszemlét tartok, hátha elébem pottyan valami. Azon a reggelen az Isten velem volt, arra fogadást tennék. Nagy lárma hallatszott a konyha felõl, majd edénycsörgés, jobbanmondva edénytörés. Végül is egy fiatalember rohant ki onnan, és olyan istenesen káromkodott magyarul, hogy legszívesebben megcsókoltam volna azt a disznó pofáját! Az én magyarra éhes füleimnek imádság volt minden szó. De aminek legjobban megörültem, hogy az a szépen hangzó fiatalember egyenesen az ajtó felé tartott, s onnan visszadobta a kötényét, közben jó magyar, válogatott szavakkal utasítva a pincért, hogy mit csináljon a kötényével. Éppen én elébem esett az a kötény. Én szó nélkül felvettem, s odavittema pincérhez, mondom, hát ha neki jó, én magamra köthetem éppen. Végignézett rajtam, majd szó nélkül kivezetett a konyhára.
--Tudsz-e mosogatni?—kérdezte.
--Még bilit is—mondtam neki.
Erre a szája széle kissé széjelébb szaladt, s azt mondja:
--Négy dollár hetente, meg ebéd, vacsora. Elég lesze-e?
-Elég—mondom neki, s magamnak: egyenlõre. Ez az ugródeszka, a kezdet.
S már a kezemben is volt a mosogatórongy, elõttem meg az égigérõ rakás tányér, ami soha, de soha nem akart elfogyni. Négy hónapig növekedett az a rakás elõttem, s én négy hónapig minden nap elgyalogoltam ide az egyik szürkeségbõl, csakhogy este visszagyalogoljak a másikba, a sötéttebbe, ahol minden este még két óra hosszat magoltam az angol könyvet, amit a legelsõ fizetésembõl vettem. Négy hónap után, egy januári reggelen bemosolygott  a legfényesebb napsugár, amit valaha is láttam. Barbarának hívták. Barbara Kuzsenszki.

III

Elõtte való nap felléptettek asztalpucolónak. Mondjuk az sem volt valami elõkelõ munka, de a mosogatástól egy fokkal feljebb volt, sõt, a fizetésem is felyebb szaladt egy arasznyit. Meg is veregettem magamban a vállamat, hogy ni csak, még majd haladsz is, te Mátyás. Közben az egyik szemem már a pincéren volt, jobban mondva annak a kötényén, s hogy miképpen lehetne azt a kötényt visszadobatni vele az ajtóból. Mert én ugyan nem akartam azt lesegíteni róla, de ha õ, csak úgy, magától, levetné, hát én felkapnám. Mert a pincér nemcsak hogy jobb fizetést kap, de még a borravalónak egy részét is megtarthatja. Már elõre eldöntöttem, hogy azon a napon amikor azt elérem, kiköltözök a szürkeségbõl, hacsak egy egérlukba is, de ott sütni fog a nap.
Spóroltam, mint az õrült. Külön munkákat is vállaltam, amikor csak lehetett, mert már akkor tudtam azt, hogy itt nem fognak eltemetni. Magyar földbe való a magyar ember, ahol búzavirág himbálódzik a sírja felett, s nem egy betonfal árnyékában luggatják a  kukacok.
Huszonkét éves voltam, elõttem egy egész élet. Akkor még nem szándékoztam azt egyedül leélni. Az sem magyar embernek való. Egy szép, kerek feleség, néhány rajkó, aki örömmel szalad hogy „édesapám”, valahányszor holtfáradtan hazamegyek.  Ez volt akkor az álmom, kísértette is minden szabad pillanatomat. Teljes volt elõttem a kép, egyedül az arca hiányszott annak a gömbölyû feleségnek. S ma reggel beléfestették azt is. Mert eldöntöttem én rögtön, hogy vagy Barbarát veszem el feleségül, vagy senkit.
Sokan voltak a vendéglõben aznap. Annyian, hogy sorbaálltak asztalért. Én szaladgáltam ész nélkül, mert ha egy perc alatt lepucoltam is az asztalt, akkor is késtem vele. Barbara is ott állt a sorban, és türelmetlenül tiporgott, hol az egyik lábát kecsegtetve, hol a másikat. Belébotlottam. Elõbb jó mérgesen mondott valamit angolul, ami nekem nagyon úgy hangzott, hogy te marha. Én ránéztem. Egyenesen a szemébe bele, s ott is maradtam. Hogy mit látott az én csípássaimban, mit nem, nem tudom, elég az hozzá, hogy õ is nézett. Sokáig beszélgettünk így, csak nézéssel, de végül is nekem kellett elõbb elhallgatnom, mert a pincér nagyot orditott, hogy kész már az az asztal? Hát kész lett, de én nem vártam meg, hogy õ ültessen valakit oda, hanem odatessékeltem Barbarát. Egy olyan mosollyal hálálta meg, hogy  szinte  csupa libabõr lettem.
Körülötte senderegtem egész reggel. Ôssze is szidtak az andalgásért, de bántam is én!  Olyannyira senderegtem, hogy szépen beleseggeltem a fõpincérbe, akinek a karján legalább nyolc tányér sorakozott. Barbara éppen fizetett, amikor leoldották a kötõmet.

Egyszerre indultunk kifelé: õ az életébe, én meg a nagyvilágba, új libasort keresni. Utánam szólt, hogy álljak csak meg egy percre. Megálltam. Nem éppen értettem meg mindent, amit mondott, de annyit igen, hogy nagyon sajnálja a balesetemet, és úgy érzi, hogy õ is felelõs érte, jóvá szeretné tenni. Van neki egy jó ismerõse, annak meg egy ruhaüzletje, és keres valakit, aki azt rendben tartja. Nem takarítani, dehogy! A ruhákat szortirozni, árakat ráirni, kirakni az álványokra. Érdekelne-e engem? Naná! Erre a kezembe nyomott két címet: az egyik az üzleté volt, a másik az övé…
Igy kezdõdött. Fel is vettek egybõl, majdnem kétszerannyiért, mint amit a vendéglõben kerestem. Akkor még csak kimondottan azért mentem el hozzá, hogy megköszönjem a jóságát. Hogy honnan szereztem bátorságot meghívni vacsorára is, mai napig sem tudom. Mindenesetre egy óra mulva egymással szemben ültünk, egy üveg  bor mellett. Érdekes, akkor még alig beszéltem angolul, de semmi problémánk nem volt megérteni egymást. Elõbb engem jól kikérdezgetett, majd én õt. Elmondta hogy lengyel származású, még kislány volt, amikor kijött ide a szüleivel. A külvárosban van egy kicsi házuk, de õ már nem lakik ott, saját lakása van. Irodában dolgozik, egy ügyvédnek a titkárnõje. De nekem mondhatott volna bármit akkor, mert én annyira, de annyira ittam a szemeimmel, hogy mind a két fülem belesüketült. S én marha, még azt hittem hogy a Julcsába voltam szerelemes! Ezért egyenesen a tûzbe mentem volna, már akkor, elsõ nap.
Másnap reggel nekifogtam lakást keresni. Oda, a világ szélén túlra, nem vihetem Barbarát. Mert hogy viszem, azt tudtam. Találtam is egy elég tisztességeset, igaz, csak szoba-konyha volt, meg egy falatnyi fürdõszoba, de összesen öt percnyire volt az üzlettõl, és legfeljebb negyedórára Barbara lakásától. Ideális helyzet. Két nap múltán megint meghívtam Barbarát vacsorára, de akkor már természetes volt, hogy együtt megyünk haza. Énhozzám.