Egész nap ilyen melankólikus voltam. Nem jó az embernek annyit egyedül lenni, mert ahogy észreveszi az esze, hogy nincs aki szórakoztassa, röntön elindul a maga útján. Először csak a sarokik, majd a faluvégéig, s onnan már nem lehet visszacsalni semmivel sem. Igy jártam én is, csakhogy az én eszem nem állt meg, hanem belészaladt egyenesen a gyerekkoromba, s el nem mozdult onnan. Nem is bántam volna én azt annyira, ha nyugodni hagyott volna egy néhány dolgot, amiről azt hittem, hogy régen elástam, mégpedig jó mélyre. Az egyik ilyen dolog a pénzlopás volt. Még ma is összeszorul bennem aminek csak szorulókája van, valahányszor eszembe jut. Méghozzá öregapámtól loptam, és sokat.
Az úgy történt, hogy az iskolában tornaóra alatt a Misi nekem jött. Most már belátom, hogy véletlenül tette, de ezt egy kilenc éves kölökkel nem lehet elhitetni. A Misi unokatestvérem volt, de testi-lelki jóbarátom is. S mint jó barátoknál szokás, akkor éppen valamiért haragban voltunk egymással. Már nem emlékszem miért, nem is fontos. Elég az hozzá, hogy én akkor szenntül meg voltam győződve arról, hogy akarattal jött nekem. Mivel hogy tornaóra alatt nem volt szabad verekedni, megvártuk a déli szünetet.
Hatalmas volt az iskolaudvar, gyerekszemmel nem is lehetett látni a végét. Nagy focipálya, játszótér, hinták. Olyan magasra repítettük mi azokon a lányokat, hogy a lábuk elérte a fák tetejét. De csak azért, hogy becsületesen a szoknyájuk alá nézhessünk. Az udvar végében volt egy olyan patak féle, s annak a tulsó felén kertek. Nem igen járt arra egy lélek sem ilyenkor. Éjjel sokkal nagyobb forgalom szokott ott lenni, mert ott jártak át a tolvajok a pap libájait lopni. De jelenleg a kölkök habzsolója a déli zsíroskennyérel volt megtömve, s a kertbendolgozóknak már túl meleg volt tornáztatni a derekukat. Ott tárgyaltuk le a haragot a Misivel. Én tárgyaltam először. Véletlenül úgy megtaláltam tárgyalni, hogy egyenesen a patak közepébe pottyant. No de ki is tett magáért, mert olyan cifra káromkodást azóta sem hallottam. Pont célba talált, mert egyenesen a családomat kezdte agnosztálni, méghozzá a felmenő anyai ágon. Nekem sem kellett több. Ledobtam a cipőmet, s útána. Mikor végre kihalásztak bennünket a pocsolyából, a szülőanyánk sem ismert volna ránk. Pedig nagyon rosszkor húztak ki, mert már éppencsak egy párat lélegzett volna, s akkor krampec neki. Ott a helyszínen, úgy sárossan, eldöntöttem hogy bosszút állok rajta, ha törik, ha szakad.
Másnap úgy tettem, mintha nagyon bántana a dolog, s bocsánatot kértem tőle. Előbb gyanakodva nézett rám, de nekem lehetett valami őszinteség a pofámon, mert csak elhitte. Megvallom, valami őszinteséget én is éreztem, mert ott legbelül, ahol számít, már nem haragudtam rá, s ha nem lett volna a bosszúm olyan tökéletesen kitervezve, talán meg is öleltem volna, ott helyben. De mindig is makacs természetem volt nekem, és soha jobban, mint akkor.
Délután elcsaltam magammal öregapámékhoz. Nagy házuk volt, nagy udvarral, nagy kerttel. De abba a nagy házba ritkán lépett be valaki, kint laktak a "kiskonyhában". Hogy miért kiskonyha, sohasem tudtam meg, mert az legalább kétszer akkora volt, mint a "nagykonyha". Ott ettek, ott főztek, nyáron még ott is aludtak. Anyám egyszer azt mondta, hogyha lenne az istálló mögött még egy helység, akkor oda költöznének ki. Lehet hogy igaza volt.
A nagyházban, a nagykonyha mögött volt az éléskamra. Tele volt az mindég sonkával, kolbásszal, de úgy, mintha legalább is egy hadsereget vártak volna télire. Én azon a délutánon négyszer is "megéheztem", s mindig a Misit küldtem be a kamrába ennivalóért. Arra ügyeltem csak, hogy vagy nagyapám, vagy nagyanyám hallja, amikor küldöm. Mikor már magam is megsokalltam az evést, kitaláltam, hogy bújócskázzunk. Remek bújóhelyek voltak nagypáméknál, ha ott az ember elbújt, hetekig sem találták meg, ha az nem akart megtalálódni. Mikor rám került a sor bújni, egyenesen a nagyházba mentem. Tudtam melyik matrac alatt tartják a pénzt. Tele volt most is az bugyelláris, mint ahogy gondoltam is. Nem emlékszem mennyi volt benne, de akkoriban kitett egy búzaterméssel. Mind elvettem. S mint aki jól végezte dolgát, kiugrottam az ablakon, irány haza. Nem vette észre senki. Sohasem tudtam meg hogy a Misi meddig keresett, mire rájött, hogy kibabráltam vele.
Másnapra kiderült a lopás. Szegény nagyapám jött lóhalálában, hogy az egész termés árát ellopták tőlük. Engem kérdezgetett, hogy láttam-e valakit a ház körül, vagy tudok-e valamit róla. Mivel hogy szegények voltunk, mint a templom egere, elég logikus kérdés lett volna egy idegentől, de öregapámtól nem vártam ezt, s eléggé játszottam neki a sértődőst. Bántotta is az öreget, mert az embernek általában nincs oka ilyesmit kérdezni az unokájától. De kihazudtam magam. Úgy hazudtam, mint aki olvassa. Mondok: nem láttam én senkit, pedig jó délutánt ott kuksoltam a kapu tövében, vártam, hogy a Misi megtaláljon. De a Misi szaladgált be egész délután kolbászért, talán illő lenne őt fülön fogni a pénzért.
Ez volt a bosszútervem. Majd én lopok, s ő szorul érte. Nem is lett volna semmi bajom, mert estig az egész lopás rá lett kenve a Misire, de annyira, hogy azt senki le nem vakarta volna róla többé. Én szúrtam el a dolgot. Mikor még csak főzőcskét játszottam a tervemmel, úgy kevertem bele a dolgokat, hogy pár nap mulva "visszalopom" a pénzt, mert a világért sem károsítottam volna meg nagyapámat. Láttam én eleget, hogy mennyit izzadt azért a pénzért. S néha én is vele, ha ki tudtam könyörögni tőle a határba menést. De a sors közbe szólt. Mindenki tudta rólunk, hogy koldusok vagyunk, s elég sűrűn beledörgölték az orrunkat. Gonoszak tudnak ám lenni azok az angyalarcú gyerekek. Azon a reggelen hárman is belémkötöttek, hogy na, melyik nénédnek a bugyija van ma rajtad. Még hogy én felvennék lányos bugyit! Inkább a pucér fenekem tettem volna be az iskolapadba! S úgy gondoltam, várjatok csak, majd én megmutatom ki a koldus!
Ott lapúlt a hátsó zsebemben a pénztárca. Elég sűrűn odatévedt a kezem, mert gutaütést kaptam csak a gondolatára annak, hogy esetleg elvesztem. Egy ideig még hadakozott bennem a becsület meg a gőg, de végül is a gőg győzött. Mielőtt a tanító bejött az órára, felálltam a pad tetejére, s nagyhangon kidoboltam hogy ma mindenkinek én veszek uzsonnát az iskolakonyhán. Körülbelül olyan megdöbbenve néztek rám, mint ahogyan a farkas nézhetett a mesében, amikor azt orditották neki, hogy "forró vizet a kopaszra"! Először azt hitték megbolondultam, utána meg azt, hogy hazudok. De betartottam a szavamat, aznap mindenki azt uzsonnázott, amit, meg amennyit akart. Vesztemre, a Misi is. Nem szólt az egy árva szót sem, csak nézett, és nézett. De abban a nézésben minden benne volt. Fájdalom, szeretet, gyűlölet, s ami nekem legjobban fájt, két könnycsepp. Ha mégennyit leélek sem fogom azt a nézést elfeledni. Én felálltam, s elmentem öregapámhoz. Szó nélkül letettem elébe ami még megmaradt a pénzből. Nem kellett neki magyarázni semmit. Két hétig nem tudtam leülni, s három nyarat dolgoztam neki amig visszafizettem, de azt a két könnycseppet az unokatestvérem arcáról nem tudtam letörölni soha. A világon mindent megtettem volna neki, hogy megbocsásson. S amikor megbocsájtott, az talán még jobban fájt, mint a haragja, mert olyan szívvel-lélekkel tette, hogy nekem egyenesen a lelkemet hasította ketté.
Húsz éves volt amikor meghalt, váratlanul. S az ő emlékére döntöttem el, hogy ezentúl úgy fogok élni minden napot, mintha az utolsóm lenne, s már ma este be kell számolni a legmagosabb törvényszék előtt a tetteimről. Hej, Misi, ha akkor, csak azt az egy napot, úgy éltem volna!
Hát így eltébolygott az én eszem. Hogy ki a rossznyavalya küldte el olyan messzire, nem tudom. De én úgy vagyok vele, ha az embernek ilyesmi macarássza az eszét, akar az valamit. Majd kiderül, hogy mit. De valamit akarnak még tőlem, az biztos. Pedig már kezdtem elhinni, hogy meszolgáltam a mindennapi kenyeremet...

Vacsora után átjöttek. Évánál valami hogrolásféle volt, a Miklós meg egy tányért hozott, letakarva. Igazi, otthoni mákoskalács volt a fehér szalvéta alatt. Nekem rögtön kezdte a számpadlását csiklandozni, mert főzni még csak megfőzök, de a sütéshez annyit sem konyítok, mint a kecske a kapáláshoz. Hoztam is Évának rögtön egy kis szörpöt mellé, nekünk, embereknek, meg elővettem a butykost, mert ilyen finom falatoknak illő búcsúztást kell adni.
--Na, Matyi bátyám, lássuk mit tud - kezdte a mondókáját Miklós.
--Mi az hogy mit tudok? Miből akarsz te engem vizsgáztatni, te Miklós? - incselkedék vele. Persze tudtam én hogy mire gondol, de miért beszéljen az ember egyenesen, ha szebb tájakra is tehet a nyelve egy kitérőt?
--Hát nem azt kérdezte tőlem hogy tudok-e sakkozni?
--Dehogynem. Na, és?
--Hát gondoltam hogy akkor játszunk egyet. Én is tudok egy kicsit lépegetni azon a sakktáblán.
--És miből gondolod te, fiam, hogy én tudok sakkozni? - nyújtottam az utat.
--Hát azért, mert engem kérdezett.
--Na, és ha te azt kérded tőlem, hogy tudok-e repülni, akkor én rögtön kezdjek szárnyakat keresgélni az inged alatt?
Erre egy kicsit lejjebb csúszott a Miklós álla, olyannyira, hogy megsajnáltam. Gondoltam, várj egy kicsit Mátyás, hadd tanuljon meg menni az ember, majd jön még neked ziccerre.
--Jól van, no - mondom - hát éppen egyet-kettőt én is tudok lépni azon a táblán.-- S már hoztam is a sakkot, mert őszintén megmondva, nekem már úgy hiányzott, mint a kukoricaföldre az eső. Nem igen akadt már sakkos ember a faluban, legalább is nem olyan, akit hozzám mértek. Mert mit ér a játék, ha az ember megnyeri a partit mielőtt nekifog?
Mondom, szólok előbb egyet Évácskához is, mert majd még unatkozni fog ott egymagában.
--Évácska, magának hozhatok valamit? Vagy ha úgy akarja, inkább nem sakkozunk, beszélgessünk, jó? - mondtam, de reménykedve néztem rá, s ő talán észre is vette hogy a szemem mennyire ellenkezett a számmal, mert egy hatalmasat mosolygott rám. De akkorát, hogy szinte lecsaphattam volna a lámpát, úgy beragyogta vele a szobát.
--Nem, nem, Matyi bácsi. Miklós játszik ma, szeret nagyon. És őneki nincs sem kivel. Majd én horgolom babaholmit. Csak ne elfeledni ám hogy nő van szobába! - viccelt velem. - Ismerek én férfiakat, amikor van kettő egyszerre, zsíros szájuk lesz, mint a szalonna van.
Hát ezt olyan édesen mondta, hogy legszívesebben megcsókoltam volna érte. Úgy hatott rám Évácska, mint egy kisgyerek, amelyen csodálkozunk, hogy milyen arasznyi, de már jár meg beszél, és minden szót, amit kiejt, magunkhoz ölelnénk emlékül. Ilyen csoda volt nekem Éva, legszívesebben a karomba zártam volna örökre, mint anya a gyermekét, hogy soha semmi baj ne érje. Érdekes, egy pillanatra sem jutott eszembe hogy én férfi vagyok, ha öreg is, ő meg egy vágni való fiatal csirke. Imádtam, az első perctől fogva, mintha legalább is az apja lettem volna.
--Hát jól van, Évácska, akkor játszunk egy kicsit. De ha kell valami, vagy unatkozik, szóljon ám! Mert maga sokkal fontossab nekünk, mint ez a néhány faragott pópika.
--Pópika? Mi az? - kérdezte Éva.
--Hát itt nálunk így hívják a sakkfigurákat.
--Nahát, maguk minden furcsa nevén hívnak!- csodálkozott Éva. - Matyi bácsi, kérhet én valamit?
--A félvilágot is, Évácska - mondom neki. Erre jót nevetett, majd megfenyegett a mutatóújjával.
--Vigyázzon ám, mert Miklós engem féltékeny! Még megveri maga!
--Nem kell magát tőlem félteni, Éva,-- mondtam neki tiszta szívemből. Hogy mit látott a szemeimben, mit nem, nem tudom, de előbb ő is nagyon elkomolyodott, majd odajött hozzám, és átölelte a nyakamat. Hogy én mit éreztem abban a percben, sosem tudnám leirni, de valahogy mindég ilyennek képzeltem a menyországot. Olyan tökéletes boldogságot el sem tudtam volna képzelni magamnak. Nem mertem visszaölelni, féltem, hogy soha többé nem fogom elegedni magam mellől.
--Tudja mi, Matyi bácsi - törte meg a kötőfonalat közöttünk - ne Évácska magázzon engem többet már, jó lesz úgy? Én akarok magyar asszony lenni, és Miklós úgy hiv engem Évi. Legyek magának is Évi te. Azt akartam kérni, nem félvilágot, maga, maga, Matyi bácsi! - S ezt olyan hangon mondta, mintha legalább is azt mondta volna vele, hogy maga vén róka. Érdekes, mennyi mindent ki tud az ember fejezni egyetlenegy hangsújjal!
Hát igy kiegyeztünk, de mire nekifogtunk volna sakkozni, kopogtak az ajtón. Kit evett ide a fene pont most? mérgelődtem magamban. A Miklóst keresték. Valamelyik szomszédjának kellett segiteni két asztalt becipelni a házba, mert holnap ott névnap lesz, és az asszonya már ma este be akart mindent készíteni. Látszott a Miklóson is, hogy nem igen smakkolt neki az éjjeli hurcólkodás, de azért felállt.
--Maradj itt, Évikém, jövök én vissza nemsokára. Addig meg szórakozzatok ketten Matyi bácsival - erre Évi módjára megfenyített,--de aztán vigyázzon ám, hogy mit csinál, maga, maga Matyi bácsi! - nevetett, s elment.
Egyedül maradtunk. Az én nyakamat még símogatta az előbbi ölelés, s a szívemet a fájdalom, szinte nem találtam meg a szavaimat, úgy beléfulladtak az érzéseimbe. De valahogy csak kihúztam őket, mert milyen házigazda az, aki hallgat mint a betojt gyerek a vendég előtt? Közelébb húztam egy széket Évikéhez, s az üveget is a könyököm mellé, nehogy még el találjon futni, hanem inkább a torkom nedvesítse szükség esetén.

Folytatás következik