Utána már én is elkezdtem a reggeli teendőket, mert a Miklós jószágja is éhes volt, az én állatajtaim meg már akkora zajt csaptak, mintha legalább is akasztófát építettek volna számomra.
Tehát a második tervem megfulladt. Hallgatni már nem lehet. Nem tudom mit hallott Éva a babás mamánál, de tudja, amit én. És ha már attól megijedt a baba, a rendőrségtől egyenesen a menyországba repül. Most már nem is válogathatok a nagy terveimben, mert csak egy maradt.
Sosem voltam templomba járó ember. Úgy vagyok vele, hogy ha valaki az Istennel akar beszélni, csak int neki egyet, s az rögtön ott lesz, mint egy jó apa, ha a gyereke felmászik a fára, és nem tud onnan lejönni. A kérésről meg már amúgy is régen leszoktam, mert ezidáig ugyan hiába kértem. De ma reggel elmentem a helyébe, hátha annyira megörül nekem, hogy örömében segít rajtam. Nem sokat vártam én tőle, éppen csak egy csepp tanácsot, vagy akár egy jelet is, hogy amit ezután akarok csak kitervezni, és idővel megtenni, jóvá lesz hagyva. Mert mondjuk egy apa is ráparancsol a gyerekére néha, de vannak körülmények, amikor a parancsot meg kell szegni. Én is azt akartam, csak előbb szerettem volna engedélyt kérni rá. Vagy legalább egy annyit kihúzni belőle, hogy "no, majd meglátjuk".

Miklós dél körül jött haza, s én le is támadtam egyből.
 - Hogy van Éva, mi van a babával, megmaradnak-e?
 - Még nem tudok semmit, Matyi bátyám - sóhajtotta Miklós. - Az orvos átnézte, egyenlőre jól van, de pár napot bent kell neki maradni, amig meglátják mire alakul a helyzet. Én majd holnap megyek vissza, ha időben elintézem a papírjait. Mivel hogy Lengyel menekült, és még nem állampolgár, vacakolnak a betegbiztosítással. Mindenféle bizonyítékot kérnek, hogy házasok vagyunk, meg hogy Éva állami engedélyel tartózkodik az országban, meg mit tudom én mi minden vackot. Azokat kell holnap bevinni a városházára, meg hitelesíteni.
 - Ne izgulj azon, fiam - mondom én neki - majd én elintézem. Add ide az adatokat, s te csak csináld a dolgodat. Szedd össze amit be kell vinni Évának.
Miklós közben a fiókokban keresgélt, végül is a kezembe nyomott két papírdarabot. Az egyik a házassági levelük volt, a másik Éva születési adatai. Én csak úgy beszélgetés közben néztem a papirokat, előbb oda sem figyeltem. De az agyamban megállhatott a vérkeringés, mert hirtelen abbahagyta a működést, miközben a szemeim hitetlenül szögeződtek arra a darab papírra.
Feledi Éva, születtett Kuzsenszki...

XIII

Érdekes, milyen gyorsan eltüník negyven, ötven év az ember életéből, ha akar. Én megint huszonvalahány éves voltam, s ott zokogott, könyörgött előttem Barbara, miközben én olyan hidegen néztem rá, mint januárban a jégcsap. Akárcsak egy kőbarlangban lettem volna, visszhangzottak a lelkemben a szavai: terhes vagyok, terhes...terhes...teeerheeeeees...S én kidobtam. Ennek az együgyű, napfényes mosolyú Évinek az öreganyját kidobtam. Mert hogy csak attól a Kuzsenszkitől származhatott, azt olyan pontosan tudtam, mintha legalább is papíron lett volna bebizonyítva. Hisz elég volt csak az arcára nézni, hogy semmi kétsége se legyen az embernek. És ez a magyarázata annak is, hogy olyan rettenetesen ellenállhatatlannak találtam már első perctől fogva. S mint akire forró vizet öntenek, úgy zúdult rám a tudat is, meg a rémület is egyszerre, hogy hiszen akkor Évi az unokám! Miért nem nyílik ki a föld alattam, hogy oda belesűlyedjek, és soha többé ne lássam ezt az igazságtalan, kibirhatatlan, átkozott világot! S én azt hittem, hogy már idáig elbánt velem minden, aminek el kellett bánni velem? Erre elkezdtem nevetni, őrülten, végnélkül, csak nevettem, nevettem, a sorsomat, az életet, s a teremtőmnek a humorérzékét. Kacagva ordítottam fel az égre: Te is tudsz mesélni, ugye? S Te is tudsz történeteket színezni, még jobban mint én! Hahahaha!!!! Tudtad-e ezt, amikor erre a koszos világra dobtál? Vagy csak később jutott eszedbe, hogy, no, vicceljük már meg a Matyit is egy cseppet! Elvittél egy idegen világba, ok nélkül, cél nélkül. Visszahoztál egy még idegenebbe, legalább is a testemet. A lelkem még sakkban tartva áll a kettő között, miközben szimultánt játszol a többi pópikával, amely az életem sakktáblájára merészkedett. Kegyetlenül ütöd, vágod őket, minden szabályt félredobva! Elvetted tőlem Barbarát. Nem volt elég, hát vitted apámat, anyámat, testvéremet, mindenkit, aki valamit is ért azon a táblán. Leszedted őket sorba, s amikor végre az egyik parasztom csak befutott királynőnek, rádobtad Évát. Nesze, csinálj vele amit akarsz! S most én mit kezdjek, Uram, mit kezdjek a csonttal, amit idedobtál? Odavágjam a kutyáknak? Vagy ássam el jó mélyre, hogy soha senki ne akadjon rá, s magamat dobjam a kutyáknak? Bármit teszek, én leszek a vesztes, mert Évát elvesztem így is, úgy is. Olyan királynőt adtál, ami csak azért lett, hogy újabb sebet üssön rajtam. Sánta a csikóm Uram, nem nyer az már meccset. Legyen a Tied ez a játszma. De ha létezel, s valaha a színed elé kerülök, jusson eszedbe, hogy Te akartad így, nem én...
Végre is könnyek váltották fel az őrült nevetést. A józanság könnyei. Mert rádöbbentem arra, hogy ezt a harcot sajátmagammal kell megküzdeni, bástyák nélkül. Éváék sosem tudhatják meg, hogy ki vagyok. Bármit is fogok tenni, kihatással lesz rájuk. De bennem már nem igen kételkedett az a "bármi". Tudtam, hogy mit fogok csinálni. Nekem már csak napjaim, éveim vannak, ha vannak, életem nincs. Éváéké csak most kezdődik, a babácskával együtt. S hirtelen hatalmasabbnak éreztem magam, mint az Isten, mert én meg tudom adni nekik azt, amit Ő nekem sohasem adott meg: az életet. Ez lesz az örökségük, habár sohasem fogják megtudni.
Másnap elmentem a közsségházára, s ott tanuk előtt megcsináltam a végrendeletemet. Apám házát meg a földet ráírattam a húgom gyerekeire, ahogy illik is. Az én házamat meg Évára. Utóvégre is jogos örökös. Az édesanyját megfosztottam az apától, Évát az öregapjától. Azt már visszacsinálni nem birom. De úgy gondoltam, hogy az élet, amit nekik tudok ajándékozni, meg ez az öreg kulipintyó, ami legfeljebb csak nagyobbitja a portájukat, valamennyire kárpótolja azt, amit a sors elvett tőlük.
Utána odahaza kezdtem válogatni a házam táját. Eltüntettem mindent, ami a multamat bizonyítaná. Vagy akár a jelent is. Az volt a tervem, hogy Balog Mátyásból semmi ne maradjon, csak éppen az a sírköröszt, amit majd a fejem fölé biggyesztenek. Csak egy név. Illő kimúlás az, hisz egész életemben csak egy név voltam. Az, aki lettem volna, ott maradt abban az olasz kikötőben, és többé soha nem találta őt meg senki, eddig. Én rátaláltam. S az a régi Mátyás, aki tele reménnyel felszállt arra a hajóra, leszállni készült, hogy egyszer az életben valami jót is cselekedjen. Vérszomjas dühhel készült a végső hadba, amelyet semmi reménye nem volt megnyerni, mert bár testben győz, lélekben elveszik örökre.
Éppen a hálószobában kotonyásztam, amikor berohant Miklós. Falfehéren, mint aki kísértetet látott.
 - Mi van, Miklós - láttam rögtön az ördögöt.
 - Eltünt Évi.
 - Mi az, hogy eltünt - kérdeztem én.
 - Hát eltünt. Bementem hozzá a papírokkal, nem találtam a szobájába. Erre az ápolónőtől kezdtem érdeklődni, hogy talán áttették máshova. Azok szóba sem akartak állni velem, hogy majd rögtön jön az orvos, az majd elmondja. Én biztos voltam benne, hogy meghalt, mert olyankor szoktak így hallgatni az ápolónők. De nem halt meg. Állitólag már reggel sem találták az ágyba, azóta keresik. Ami holmija volt, eltünt. És még valami: a múlt héten kivettünk a bankból egy nagy összeg pénzt, tudja, arra a két hold földre, amit meg akartunk venni. Az is eltünt.
Még csak annyi erőt sem tudtam összeszedni, hogy vigasztaljam a szerencsétlent. Tudtam én jól, hova tűnt el Éva. És miért. Legalább is azt hittem, hogy tudom, miért. De nem tudtam, ahogy még aznap bebizonyosodott. Miklós elment haza, hogy a délutáni vonattal megy vissza a városba, mert a rendőségre kell neki fényképeket meg iratokat vinni. Még jó, hogy olyan gyorsan elment, és nem érte ott a póstás. Levelet hozott, Évától.

"Drága Matyi bácsi,
Ne engem keressen senki, maga tudja, hol mentem. Mindenki mondta, én nem vagyok rendes, de nekem rendes vagyok. Maga tudja, hogy igen. És talán azért, mert ott hol kell, sok hiányzik minden, de van máshol elég. Én sose mondtam maga, hogy nekem nagymama hagyott levél, mikor meghalt. Nem, nem ideadták, én megtaláltam aztat, Mária néni házba. Nagymama megirta minden, én tudom igazat, Matyi bácsi. Én azért Magyarország jöttem, hogy maga megtaláljam. És azért nem Pesten akartam maradni. Véletlenségből jött, hogy nekem szomszédom maga volt, de minden más nem véletlen.
Amikor mi elmentünk autóbusszal, emlékszik? Akkor én hallottam valami Janó bácsiról. A maga arcán láttam, hogy nem csak én hallottam. De más is maga arcán látszott: kő. És én tudom, miért kellett kő, és mit akart vele csinálni. Meg aztat is, miért. Én aztat nem hagyhatom. Nem magának. Csak egyet bánt nagyon: nem sose mondtam magának: nagyapám. Az éjjel meghalt a babácska. Nincs többet. Én se vagyok többet. Nem birok többet Miklósra nézni se, mert úgy érzem, ahányszor ránézek, mindig hazudok neki. Meg magára se tudok többet nézni, mert maga szembe meg sok, sok üres évet látok, amit egy Éva nem tud megtölteni többet. Még talán a babácska bele nevetett volna az életébe, de orvos mondta, sose nem lesz babácska. Én tudom, miért, a Janó bácsi miatt. Hát akkor nem lesz Janó bácsi se...Isten vele, Nagyapám".

Csak ennyit. De nem is kellett több. Mint mindig, egy lépéssel a sorsom mögött haladtam most is. Abban a pillanatban megszünt lenni a nap az égen, de még az ég is. Még éreztem, amint az a vékony fonál, ami összeköti az ép észt az emberrel, megszakadt bennem, s a maradék lelkem zuhant, zuhant az örökös sötétségbe...

Folytatás következik