Viharos tenger hullámai
jégsziklára futott álmokat
sodornak a mélybe,
hol tetemükön halak rágódnak,
míg valahol kidobja a csontokat a víz,
hogy porrá váljon a remény is,
mint a csillagos égbolt emléke...
Aztán néha  kimos a partra
egy kagylót, melyben igazgyöngy lakik,
az Öröm,
s remegő kézzel ölelem magamhoz,
előre tudván,
mire a hajnal első sugara mosolyogna rá, 
úgyis összetöröm...