Ha tudnék sírni még,
versenyt könnyeznék az esőcseppekkel
melyek hidegen folynak végig lázas arcomon,
amíg tekintetem rabmadárként vergődik
valahol a messzeségben, s beleolvad a semmibe...
Valami símogatja az arcom...jeges ujjak
szorítják karjaimat, torkom,
a szél...hideg, őszi szél, mely már elsodorta
mind a levelet, s most eljött értem is,
sodor engem is...
Ha tudnék sírni még,
most esedezve hullanának könnyeim,
könyörögve, ne bánts...nem bírok ki többet...
meghalok, ha még egy álmom kettétörik,
még egy ilyen virradatra már nem telik,
nem látod?? Eladtam az ördögnek a lelkemet,
s visszavenni a pokolból nem lehet,
hisz kormosan már kinek lenne jó?..
De ha tudnék sírni még,
talán megrepedne szíveden az a márványburkolat,
mely a dobogását fogva tartja,
s ha megpihenhetne lelkem rajta,
hűtené az égést és sebeimet belepné a hó...

De nem tudok többé sírni,
s talán igy a jó...