Ma valamiért sírhatnékom van...
Belenéztem szemeidbe,
s ott, ahol a nap tündöklött még hajnalban,
csak a holnapok sötétségét láttam
szemembe kacagni,
őrülten kacagni.
Nap-nap után érzem
süllyedő tekinteted,
amint ott, a világomon túl,
jövőbe nézel,
a semmibe nézel,
fáradtan, megtörten
s újult szenvedéllyel...
Ragyognak szemedben még a csillagok,
de kire ragyognak, már nem én vagyok,
lehullottam, mint falevél a fáról,
s most jégcsapok lógnak fekete ruhámról,
fázom, fázom oly kegyetlenül
amint szívem végleg elmerül
a sötétség örök tengerébe
s imádkozom, kezem összetéve,
hogy találjak csak egy csillagot,
mely nekem ragyog amíg itt vagyok,
ám a remény itt már hasztalan,
s a holnap...az már nagyon messze van...