Sóhajaim elnémultak...
Könnyeimet felitták a sorok,
melyek évekig dülöngéltek
össze-vissza, mint ittas lelkek
a pokol sötétjében,
nem ismerve sem fényt, sem Istent...
S hogy miért sírtam... azt ma már nem tudom,
de mosoly nem lévén fáradt arcomon,
nincs ami karjába vegye fásult lelkemet,
vagy felrázza mély álmából
a virradatot, mely reménytelenül
terjed az örökkévalóságtól
az örökkévalóságig, magával sodorva
még azt a néhány türhető percet is
melyet mégis érdemes volt élni,
s ha netalán leselkedne még ilyen pillanat,
vagy remény születne a nyári ég alatt,
megfujtom benne a lelket,
mert a mosoly kialudt fáradt arcomon,
az uzsorás meghalt, s így nem tartozom,
és sóhalyaim elnémúltak
valahol az élet alkonyán...