Egy árva levelet sem...
Egy csendes kisvárosban éldegélt Pista bácsi és Etelka néni. Semmi különösség nincs sem bennük, sem életükben, mégis róluk szeretnék írni. Ugyanis a helyzet nagyon érdekesnek ígérkezik, mert egy valamiben azért mégis különböznek a szomszédoktól: mind a kettő nagyon öreg és mind a kettő roppant feledékeny.
Ezen a délutánon bent ültek a meleg szobában. Kint esett a hó, fújt a szél de őket ez nem érdekelte. Ebben a csendes, tiszta szobában igyekeztek megosztani az életmaradékokat, remélhetőleg anélkül, hogy közben felfalják egymást. Sokszor a viták annyira elfajultak, hogy már szinte vérre ment a dolog, viszont a feledékenységnek hasznos oldala is van: gyorsan elfeledték miről is vitatkoztak. Legtöbbször...
-Pista! Mit kotonyászol ott a konyhában?
-Mit kotonyászok! Semmit sem. Keresek valami harapnivalót, már tényleg ideje lenne vacsorázni! De te csak ülsz ott mint akinek hat cselédje van!
-Mit beszélsz te! Hiszen fél órája se nincs hogy vacsoráztunk. Épp most pakoltam el.
-Hát akkor a maradékot keresem. Látom mind bezabáltad a csirkét.
-De hiszen nem is csirke volt vacsorára, hanem krumplis tészta! Ha már ott vagy, hozzál nekem egy kólát, nagyon szomjas vagyok meg aztán a tészta is megülte egy kicsit a gyomrom.
-Kell is neked kóla, úgysem tudsz aludni. Majd ott nyűszölsz nekem megint egész éjjel - dünnyögte Pista bácsi.
-Nyűszölök hát! Az nem is hálószoba, hanem fűrésztelep, ahogyan te horkolsz. Ki tudna ott aludni?
Egy ideig csend volt. Pista bácsi még mindig a konyhában motozott. Egyszer csak beszólt:
-Etel, mit is akartam én itt?
-Csirkét! Hozzál nekem is egy darabot. Meg egy kólát, nagyon szomjas vagyok.
Végre előkerült az öreg, egy üveg sört ajnározgatva reszkető kezében.
-Hát a csirke hol van? - Bámult rá Etelka néni.
-Milyen csirke? Én sörért mentem ki.
-Ugyan már, hiszen csirkét mondtál, meg kértem tőled egy csésze teát is, az hol van? Olyan vagy mint egy rokkant szamár, mindent elfelejtesz!
-Én??? Hát te? Ki ment át Böbéékhez egy szál hálóingben, mi? Ki felejtett el felöltözködni, mi?
-Az nem is a Böbéékhez volt hanem a Majorékhoz és nem hálóing volt hanem házikabát. Még ilyen apróságokat is elszúrsz? És tegnap ki felejtette el megetetni a kutyát? Tán én voltam?
-Nem felejtettem én el megetetni, te feledtél el venni neki kaját!
Megint csend lett egy kis ideig. Nyugodt, fáradt szemekkel nézték az egyre fehéredő világot az ablakon keresztül.
-Milyen jó itt bent - törte meg a csendet Etelka néni. - Sajnálom a fiatalokat: rohannak, rohannak, még ebben a kutyaordító hidegben is...
-Bizony jó helyeselt rá Pista bácsi. - Emlékszem amikor... Várj csak, hogy is volt? Látod, már nem emlékszem. Régen volt. Milyen szép így együtt megöregedni, csendesen, békében, szinte észre sem vettük mikor öregedtünk meg. Egy nap csak itt volt...
-Nem vetted észre a fenét, csak elfelejtetett! - Kezdett neki új erővel Etelka néni. - Bizony én nem feledek el semmit!
-Hogy te? Hát a vacsorát ki felejtette el?
-Milyen vacsorát?
-Hát ma! Korog a hasam.
-De hiszen ettünk! De azt is elfeledted, mert egyre azt erősítgetted hogy krumplis tészta volt, pedig ma éppen csirkét vacsoráztunk.
-Hát akkor hol van a maradéka?
-Hol van?! Hiszen az elébb etted meg!
-Nem ettem meg, én kóláért mentem a konyhába.
-Hát akkor hol a kóla?
-Már megittad!
-Megitta öregapád! Be sem hoztad, hiszen sör van a kezedben! Bizony mondom, én nem feledek el semmit sem! Emlékszem amikor a háborúban voltál, egyetlen egy levelet sem írtál! Nem mertem az utcára kimenni, mert mindenki levelekkel dicsekedett, egyedül csak nekem nem volt mivel dicsekedni. Egyetlen levelet sem!
-Milyen háborúban?
-Hát a nagy háborúban! Nézd meg a combodat, még ott golyó helye!
-Ja, arra már nem is emlékszem, nagyon régen volt, de most hogy mondod, valami rémlik...
-Rémlik hát, mert úgy volt! Egyetlen levelet sem írtál a négy év alatt!
-De üzentem, nem?
-Üzentél hát, a Jóskától! Azt üzented, hogy kenegessem be a horgászbotjaidat, mert nagyon kiszáradnak. Azt üzented! Nekem meg semmit! Hát fontosabbak voltak azok neked, mint én?
-Hát persze! Azok bár nem ütnek vissza! De ha tudni akarod az igazat, elkezdtem én írni egy levelet, csak sohasem adtam fel.
-Jó, jó, most könnyű kitalálni - duzzogott Etelka néni.
-Nem hiszed el? Na, most az egyszer megjárod, mert én be fogom bizonyítani! - Erre felállt az öreg és becsoszogott a hálószobába. A szekrény tetejéről leemelt egy kis fadobozt, melyben az értékes tárgyait tartotta. Ott volt a levél. A borítkja már kopott, poros, de ott volt a levél...
-No, itt van! - Dobta Etelka ölébe a bizonyítékot. - Ne mond hogy egyetlen levelet sem írtam.
Etelka néni kivette a darab papírt a borítékból, kihajtotta. - Egyetlen Etelkám, ha tudnád mennyire hiányzol... - ennyi volt beleírva.
-Ez meg mi? Ez nem levél! Hol a többi?
-Nem írtam meg.
-De miért nem?
-Mert valaha nekifogtam, mindig elöntötte a könny a szemeimet. Nagyon hiányoztál és nem akartam kínozni magam vele...
Etelka néni odatotyogott hozzá és gyengéden átölelte.
-Nem baj, Pista, fő hogy jött egy levél...
Lassan besötétedett, de nem gyújtottak lámpát, jó volt így meghitten ülni a sötétben. Pista bácsi elkezdett fészkelődni, mint aki fel akar állni.
-Etelka, nem gondolod hogy ideje lenne vacsorázni?...
|
|