Nagyon hosszú útról jöttél vissza
én édes gyermekem,
sírokon s vermeken
túlról is talán.
Ahol te jártál,
megbotlik az emberi képzelet
tapogatva a sötétséget,
s ámulja merészséged...
Nyújtottam kezem utánad,
nem vetted észre, csak mentél előre,
egyre mélyebben a sötétségbe.
Hangod elveszett a messzeségben,
és árnyképed beleolvadt abba a szűk
térségbe a két világ között,
melybe édesapád már elköltözött.
Nem láttam fényt alagutad végén,
és a helyzet őrült lehetetlenségén
tördeltem megfagyott kezeim,
mert elnémult lélegzeted nesze, s ím,
mégis kitaláltál onnan,
árván, egyedül, tenyeredbe
tartva megtört lelkedet.
S most napfényben dédelgeted,
csillaga már ott ragyog szemeidben,
újra ott ragyog,
hálaimát zengnek az angyalok,
Ó boldogság,
csak most ne hagyj el,
már nem akarok senkivel cserélni,
mert ezért a pillanatért
érdemes volt élni...