Tikkadtan terül el a délibáb
fáradt mezők lankadt alkonyán.
Szendergő hajnal üszkös emlékéből
már a madarak is elszálltak,
vagy talán hűs patak reményét követik
szárnyaik izzó csapkodásával.
Elalélt virágok forró kelyhében
szomjas döngicsék
ölelik magukhoz az utolsó csepp
nedüt, mielőtt a nap
azt is részegen herdálja el
mint a napkeleti harmatot
nem törődve az újszülött
estikével, melynek illata
sosem lesz emlék-sóhaj
egy januári délután.
Valahol, a remény határán túl,
mint zsoldos katonák állnak ott
a Viharfelhők, útrakészen,
fényes páncéljukat össze-össze ütve
villámló szempilláik mögött
s a pillanattól is messzebb,
túl a láthatáron,
őrűlt szívodobogással mennydörög
újra és újra, közelebb, egyre közelebb,
összerabolt izzadság-cseppektől duzzadt
perzselő lehelet éget kiengesztelő
keresztet a feledés homlokára
s a szentjánosbogár lángra gyúl,
csakhogy kioltsa fényét
az első hűsitő esőcsepp kábító méze...
Nagy szemekben ered meg a Remény
a felperzselt világ hamvadozó
maradékára s fellocsoltan
ezer csillag két szemembe és az égre hull...