Gyuszika karácsonyfája

Csak két nap még és karácsony - dünnyögte Gyuszika, miközben már harmadszorra próbálta a garázsajtót kinyitni, de most is zárva találta.
- Anyuci, miért van bezárva a garázs ajtó? - Kérdezte szemlesütve.
- Valamit be kellett zárni oda egy kis időre. Mit akarsz te a garázsban, kisfiam?
- Semmit, csak kérdezem.
- De már kétszer is ott láttalak az ajtónál. Mi kell onnan olyan nagyon?
- Semmi sem.
- Nagyon gyanúsan viselkedsz fiam. Most ki vele, mit akarsz te a garázsban?
- Ott felejtettem a parittyám...
- Nem felejtetted ott, tudod jól, hogy apád tette be oda és megmondta hogy nem szabad vele játszani ha ő nincs ott. Különben is hideg van kint, mit akarsz a parittyával?
- Semmit.
- Gyuszi! - Figyelmeztette anyuka.
- Semmit csak megint a Lacika van.
- Mi van a Lacikával?
- Haragszok rá.
- Már megmagyaráztam neked hogy a harag egy nagyon csúnya dolog.
- Igen de a Jézuska is haragszik rá, tudom biztos.
- Már miért haragudna rá a Jézuska?
- Mert a Lacika mindenkinek azt mondja, menj a pi...
- Gyuszi!!! Ki ne mond!
- Nem én mondom, a Lacika mondja. És azt is mondta, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát meg az ajándékot.
- Azt a Lacika nem tudja.
- De igen, tudja, mert ő megleste.
- Nagyon kötözködő hangulatban vagy ma fiam. Sosem szoktál feleselni.
- De most nem sosem van. Mérges vagyok.
- És mit akartál azzal a parittyával ilyen mérgesen?
- A Lacikához menni.
- Összeverekedtetek megint?
- Még nem.
- Á, kezdem érteni. Képes lennél megparittyázni?
- Csak egy kicsit anyuka, és csak hátulról hogy nehogy megint eltörjem a szemüvegét...
- Gyere ide te kis méregduda. Nem parittyázol meg senkit, hanem szépen átmész a mamához. A tata nincs odahaza ő meg szegény nem igen tud hajlongani a beteg hátával. Segíts neki egy kicsit. Jó?
- Mit főzött a mama?
- Azt hiszem rántott csirkét...
- Akkor már megyek is anyuka. Biztosan sok dolga van szegénynek, ne félj, én segítek neki mindent!

A mama épp az egyik konyhakredenc előtt térdepelt amikor Gyuszika belépett.
- Mit csinálsz, mama? - Kérdezte a kíváncsi Gyuszika.
- Itt lent van egy zsák dió, azt próbálnám kivenni, de sehogy sem tudom elérni.
- Engedj oda, mama, majd én bemászok neked, jó? - Erre se szó, se beszéd, bemászott a kredenc aljába mint a macska. - Jaj, mama, ez egy nagyon jó búvóhely, legközelebb elhozom Lacikát is, akkor jót tudunk bújócskázni!
- Jól van, kisfiam, hozzad, csak add már azt a diót. Nagyon sok dolgom van.
- Minek ez a sok dió, mama?
- Majd kell valamennyi a sütéshez, a többit meg majd befestegetem a karácsonyfára.
- A karácsonyfára? Hát azt majd a Jézuska hozza!
- Ide nem, Gyuszikám...
- Tudtam! A Lacika megmondta, most már akkor tényleg igaz.
- Mit mondott a Lacika?
- Hát azt, hogy nem a Jézuska hozza és mi hülyék vagyunk, ha elhisszük! Azt! És igaza volt!
- Nem úgy van az, Gyuszikám. Ide azért nem a Jézuska hozza, mert itt nincs gyerek. De nálatok van.
- Igen, tényleg! És nemsokára lesz még egy gyerek ha megszületik a kisbaba! Akkor már egész biztosan jönni fog a Jézuska! Mama, ha megkérjük szépen, gondolod a kisbaba megszületik karácsony előtt. Már nem azért, csak...
- Túl korai lenne az még Gyuszikám, de ne aggódj, a Jézuska jönni fog.
- Nem hiszem, mama. Tudod mit kértem tőle karácsonyra? Egy zongorát. Mondtam neki nem baj ha kicsi lesz is, csak legyen zongora. És az nagyon drága.
- De hiszen te nem is tudsz zongorázni!
- De a fejemben már tudok, csak még az ujjaim nem tudnak. De majd megtanítom őket. Ne mond meg anyukának mit kértem, mert akkor azt mondja megint, nem szabad kérni, azt fogadjuk el, amit kapunk. A Jézuska sem mondja meg hogy kértem.
-Nem mondom senkinek, ne félj.
- Tudod mit, mama? Én anyucinak csináltam egy szép kis kosarat gyufásdobozból. És bevontam krepp papírral és csináltam bele kis virágokat is és ha majd nem néz, akkor odateszem a karácsonyfa alá és majd azt hiszi a Jézuska hozta!
- Ez nagyon jó ötlet, kisfiam! Majd örül anyuka!
- De ezt se mond meg neki, mama.
- Nem mondom meg, ne félj. Gyere segíts festeni a diókat. Nézd itt a szép ezüst meg arany festék.
- De miért nem teszel díszeket a fára, mama? Mint a Jézuska?
- Valamikor régen így szoktuk feldíszíteni a fát, Gyuszikám. Szép színes diókkal. Később majd csinálunk láncokat is színes papírból, az aztán a szép! Meg megtanítalak kis kosarakat kivágni papírból, az is nagyon szép. Vettem szaloncukrot is rá. Tudod mit szoktunk csinálni amikor gyerekek voltunk?
- Mit? Ez mind nagyon érdekes, mama! Még sosem láttam arany diót de most láttam!
- Azt csináltuk, hogy amikor elmúlt a karácsony, akkor úgy egyenként kiettük a szaloncukrot a csomagolásból és a papírját ott hagytuk a fán. Szép óvatosan visszahajtottuk a papírt, mintha még ott lenne a cukor benne. Abban az időben Három Király napján mindig eljött a plébános úr házat szentelni. Az volt a szokás, hogy a háziasszony odatett egy ollót a karácsonyfa alá, és a plébános vágta le az első cukrot és kötelessége volt megenni. Ezzel bontotta meg a karácsonyfát. De valahogy mindig az üreseket találta meg. Anyám nagyon mérges volt, de a plébános úr csak mosolygott. Azt mondta, már egész délelőtt házalt, de még csak két cukrot evett. Úgy látszik a cukor csenés mindenhol szokásban volt.
- Hahaha! - Nevetett Gyuszika, - na várjon csak anyuka, én is kieszem ám!
- De meg ne lássa!
- De tényleg a Jézuska hozza a fát, mama? Én most nem tudom, mit higgyek!
- Figyelj ide: mit mond anyuka minden évben amikor elmúlik a karácsony?
- Mit is... mit is... ja, azt hogy Hála Istennek!
- Na látod! És miért mondja?
- Hát... hogy hála Istennek hogy hozott karácsonyfát meg ajándékot! Jaj, nagyon szeretlek mama! Most megnyugtattál. Jaj, csak meglenne a parittyám, majd megmutatnám én Lacikának!
- Gyuszikám, a Lacika nem tehet róla hogy ilyen. Nagyon rossz családi körülmények között élnek, talán nincs is aki megtanítsa különbséget tenni a jó és a rossz között.
- Tudom, mama, azért szeretem Lacikát. Mert valakinek kell szeretni. Nem is rá haragszom, csak arra, amit csinál. Úgysem parittyáztam volna meg, csak akartam hogy megijedjen és ne hazudozzon...
Mama szó nélkül magához vonta a kis szöszke fejet. - Aranyember leszel te, Gyuszikám...
- Mint a dió? - Nevetett rá Gyuszika boldogan. - Mama, éhes vagyok, van rántott csirke?

Azon a szentestén egy gyönyörű karácsonyfa várta Gyuszikát, ezüst meg arany diókkal, színes láncokkal díszítve. És a nagy meglepetés a sarokban: egy fényes, fekete zongora...
- Tudtam, tudtam! - Sírt fel Gyuszika. - Mert én csak a Jézuskának mondtam mit hozzon és elhozta! De a karácsonyfa csalás, mert ott én voltam a Jézuska, ugye mama? Jaj de szép diók! Még az igazi Jézuska sem festhette volna szebben!
Azután odament a zongorához, megsimogatta, majd két kis kezét összetéve felnézett az égre: Köszönöm, Jézuska - rebegte. - Én nem tudtam mit szeretnél, hogy ajándékot adjak Neked, de ezt a sok szép dalt ami a fejemben van, mind Neked adom...



Gyuszika nagyon boldog Karácsonyi Ünnepeket kíván minden kedves családtagnak, olvasónak.