Fényes a kirakat, ragyog a karácsony,
lesír a gyerekről a moly-ette kabát,
ragad a hó mint a cukor a kalácson,
s mint ezernyi konfetti, fedi be haját.

Nem jár az esze sem szülőn sem baráton,
már rég el is feledte, mi az, hogy "család",
bár látott egy anyát, mikor a farácson
át sóváran szívta a friss kenyér szagát.

Az árvaházban nincs anyu, sem ajándék,
a jéghideg falak közt fásultság jár ott,
nincs anyai kéz, ha lázas a halánték,
s ha párnája reggel a könnyektől ázott.

Add vissza anyámat, én édes Istenem,
mondd meg, ki ölel majd a keblére már most?
A megtört lábszárcsont fájdalmát ismerem...
S a hó lassan belepte az alvó várost.

(És végre megvirradt karácsony hajnala,
egy üstökös fénylett a pirkadó égen,
lejött az égről a karácsony angyala,
és megváltás született azon az éjjen...)