Visszhangok
Az esti napfény mély csendjében,
szunnyadó emlék könnycseppében
a szíved többé már nem dobog,
hol vagytok ma, fényes csillagok?
(Ó, szíved többé már nem dobog!)
Hajnali bíbor fenn az égen,
ringató tenger mély tükrében
megfakult arcnak bús a kedve,
nincs még a hangod elfeledve.
(Nézem a tengert elmerengve...)
Hol van a napfény? Ha meghalok,
kísérnek-e majd madárdalok,
örömmel, zengve, mint a lelkem?
Nem felejtem el, nem felejtem!
(Velem repdes majd nefelejcsem...)
Nyíljatok rózsák, édes illat
az ami altat, mi elringat,
viharban, télben te vagy álmom,
sírodon túl is boldogságom.
(Síromon túl a boldogságom...)
Az ősz csendjében fogj majd lantot,
hadd halljam azt az édes hangot,
otthon a szív, hol veled járhat,
dalolj hát nekem két szép szárnyat.
(Nem érhet utol már a bánat...)
S majd ha a tavasz újra éled,
ó, édes öröm, ott majd véled
az esti napfény örök csendjén,
egymásra lelünk, s úgy lesz rendjén...
(Megkopott fejfád örök csendjén.)
|
|