Még egy kicsit...
Még egy kicsit...
Halkan, suttogva terült a félhomály a templom toronyra, mintha félne megzavarni a fecskefészek
békés hangulatát. A lenyugvó nap még egyszer megcsókolta a nyárfák tetejét, majd leborult valahol a
hegyek mögött esti imáját elmondani. Lábujj hegyen jöttek elő a csillagok, előbb csak halványan, majd
ahogy a láthatár sötétedni kezdett, egyre bátrabban mutogatták fényes ruháikat. Legalább is addig míg a
hold meg nem irigyelte, s egyetlen varázsvessző-suhintással túlragyogta még a legfényesebbet is.
Egy roskadozó, öreg házban egynéhány piciny gyermek
álmosan dörgölgette szemeit. A fáradt édesanya,
megsajnálva őket, görnyedten ült le az öreg
karosszékbe, dajkálgatva fájó lábait.
-Anyu, mesélj...- hangzott fel a megszokott kérés.
Anyu tudta, bár holtan fáradt, nincs alvás amíg kérése
teljesítve van.
-Mit meséljek, kedveskéim?-
-Mindegy, anyu, talán a három kismalacot...-
A gyerekek jól tudták, bármit kérnek tőle, a mese
mindig más. Senki nem tudott úgy csűrni, csavarni a
mesékben, mint anyu. Százszor is elmondotta
ugyanazt, de mindig más, mindig új mese volt.
Anyu mesélt.
-Egyszer volt, hol nem volt....-
Szegény százszor is elaludt a mesén, de mindig felriadt, tudva, hogy gyermekei még ébren vannak, még szükségük van rá.
Mesélt, csak mesélt. Mikor már nagyon sokat mesélt, és már alig volt ébren élet akár a gyermekben, akár anyuban akkor jött még egy kérés, anyu, még egy kicsit...
Sok évtized elmúlt már azóta. Én is elmondtam millió mesét, Isten tudja hány féleképen, elvéve belőle, hozzá toldva, ahogy a helyzet kívánta.
Ma már nincs több mese. Sokunknak nincs. Megkaptuk az utolsó pofont, eltört az utolsó szalmaszál. Van olyan ember aki ezt el tudja fogadni? Nem hiszem...
Egy pár percig sütött a nap, volt néhány rövidke szivárvány, a szív is megszakadt párszor. Talán tegnap,
talán száz évvel ezelőtt, nem tudom. Néha a pillanat évekig tartott, s az évek elszálltak pillanatok alatt, s egy reggel arra ébredtem, az utolsó pár homok szem
pereg le az órában, s utána nincs már semmi...Visszagondolok azokra az évekre, melyeket
szó szerint eldobtam, eltékozoltam, a pokolba kívántam, s tenyerembe borulva zokogok, anyu, csak
még egyet, csak még egy kicsit...
|
|