Ha...
Ha érezném végét a hideg télnek,
s látnám, a fecskék is még visszatérnek,
kereplő gólyákat kémények felett
füstölgő, dübörgő gyárkémény helyett,
ha nyílna a rózsa, úgy, ahogy régen,
s pacsirta dalolna felhőtlen égen,
ha elolvadnának a hópihék,
egy percre szeretnék élni még...
Nem érzek hideget, bár kezem reszket,
nem tudom cipelni már a keresztet.
Rügyező fákat remélek, ostobán,
s itt áll a fészek, üresen, mostohán,
hol vagytok csöppjeim? Ó, madársereg,
a fészken jéghideg esőcsepp pereg,
s a pacsirta dala oly messze még!
Ám elfeledtem én élni rég...
Esik az eső, mély, szürke az égbolt,
ha valaha nyár volt, már nagyon rég volt...
Nyílik a virág, s bár nem hagy hidegen,
madarak dala nekem oly idegen!
Ismerős idegen. Halványan emlékszem,
de bennem a zivatar, s zajában elvészen...
Álomra térhettem volna rég,
korai haláltól félni még...
Ha nem lenne ködös a nap az égen,
s kereszt ha nem lenne a faluvégen,
szentjánosbogár ha szállna az éjben,
s királyfi élne még esti mesékben,
ha nem lenne....S ha lenne, az, ami nincsen,
mosollyal messziről ki felém intsen,
szemében lánggal, mely még most is ég,
talán szeretnék élni még....
Ha ifjúk lennének jövendő napjaim,
s nem folyna könnycsepp még életem lapjain,
ha délibáb izzana a messze tájon,
s az nem csak illúzió lenne, mi fájjon...
Ha tudna a hegedű helyettem sírni,
könnytelen lapokra ha kéz lenne írni,
csak egyetlen csillag ha égne még,
egy percre jó lenne élni még.
|
|