Cinkém
Majd mikor a tavasz ébred,
a szél utól már nem érhet,
és a nap is, épp úgy mint én,
gombot tágít hermelinjén,
dalolj nekem cinkém.
A barázda ha felhörög,
mert ez a tél mégsem örök,
olvad a hó patak szintjén,
s új búza nő föld gerincén,
dalolj nekem cinkém.
Ha lágy szellő fut az égen
és csodában lenne részem,
Ő ott ülne, felém intvén
habos felhő selyem ingén,
dalolj nekem, cinkém.
S ha felszárad mind a könnyem,
nyugodjak meg olyan könnyen
mint te a tél kemény nincsén,
hadd dalolhassak őszintén,
veled együtt cinkém.
|
|