Röhögök
-Kislányom, meleg bugyit, fúj a szél, esik a hó, egy nap megbánod! - szólt rám anyám hatéves koromban.
-Madárkám, sapka nélkül ebben a hidegben! Majd megbánod! - kiabált utánam nagyanyám.
-Kislányom, ne úgy fogd a kapát, úgy jársz mint öreganyád, elferdül a hátad! - rótta nagyapám a tíz éves unokáját.
-Ha ilyen görnyedten ülsz, húsz éves korodban kétrészt fogsz járni! - Szólt rám a tanárnőm.
Bántam is, hiszen létezik olyan valami, amitől egy gyerek megijed? Ja , persze, medvék az ágy alatt meg ilyesmi, de örökké élünk, nem? Csak a nagyon öregek halnak meg, amikor már nincs életkedvük, hol vagyok én még attól, hiszen nem is biztos, hogy felnövök. Igaz, a barátnőm, a Mariska már tizennyolc éves, lám rajta eljárt az idő, talán mégis van valami benne...
Azután egy "igazi" munkahely, méghozzá kocsmában, igaz, néha három napot is kellett dolgozni alvás nélkül, de hát ki veszi azt észre? Én nem. Anyám végre lefektetett utána, alig vártam hogy elaludjon, máris kiszöktem az ablakon, a barátok, barátnők vártak, nagy muri volt.
Utána férjhez menés, terhesség, költözés két országba, két világrészre. Micsoda kaland! Egy reggel arra ébredtem, nagy sírás van, ja, persze, a lányom, alig két hetes, szegényke biztos éhes. Persze több pénz kellett, ami munkát jelent. Férjem nappal dolgozott, én késő délutántól hajnalig. Hat kiló méter oda, hat vissza hajnalban, gyalog. Sírásra értem haza, de szegény férjemnek még nehezebb volt a munkája, kellett a pihenés. Dajkáltam, járkáltam vele le-föl a szobában hogy csendben legyen. Természetesen egész nap ébren volt, de azért néha jutott egy-két óra alvás.
Később dajkát fogadtunk, én is tudjak nappal dolgozni. Este iskola, ki az ördög akar gyárban dolgozni egész életében, nem igaz?
Végre, végre...Igaz, csak házeladó ügynök, de nem gyár. Ó, hát mit számít ha hét napot kell dolgozni, ott a fél éjszaka, meggyőzöm az otthoni munkát is, napközben ellopni egy-két órát a gyerekre...Utána saját üzemet nyitni. Ez volt az álmunk, sajnos senki sem mondta meg előre, hogy ez nem csak hét nap egy héten, de 24 óra is naponta...Nem számít, vehettünk egy szép kis házat, egy cseppnyi kert is volt benne, boldogok voltunk, egy nap, majd egy nap...
Azután férjem elkezdte mondogatni, ha ő itt marad, meg fog halni, ezt az iramot nem bírja tovább. Eladtunk mindent, elmentünk "haza". Sajnos hamar rájöttünk, ez már nem , az meg sohasem lesz hazánk, visszajöttünk. Férjemnek igaza volt, 47 éves korában meghalt...
Most mi lesz? Lányom egy rettentő rossz házasságba keveredett, ott van a két gyerek. Segítek amit tudok, de nekem se nincs semmim azon kívül ami a hátamon van.
Kezdődtek a bajok. Előbb csak a vérnyomás, utána a szívem, egy "kis" infraktus, semmi baj, majd helyrejössz. Utána a tüdőm. Asszonyom, ha abba hagyja a dohányzást, még helyrejöhet. Abbahagyni? Most már minek? Ezt tíz évvel előbb kellet volna mondani, doktor úr..
A doktor úr csak vállat vont. Nyolc év után újra férjhez mentem. Férjem tisztalelkű, becsületes ember, sajnos el sem tudja képzelni milyen gyermekkor az, amikor már hét éves korában az a gyermek kapát fog meg dohányt fűz...Mégis, egy pár évig boldogok voltunk, semmi orvos, semmi kórház, semmi gyógyszer, azt hittem a világ tetején vagyok és ott is maradok.
Egész életemben egy álmom volt: otthon lenni, szép, tiszta házban, gaztalan kertben, finom befőtteket rakni el télire, unokákkal, gyerekekkel játszani, írni, írni amíg belevakulok. Talán kicserélni a kopott nappalit, kifesteni a dohányfüstös házat, új függönyöket varrni a szakadozó csipkefüggönyök helyett. Még az ablakokat is oly ragyogó tisztára sikálom, hogy a madár is nekimegy zavarodottságában. Mennyi tervem volt, Istenem, mennyi tervem volt! Talán először életemben volt egy kis remény, még csak négy év, még három, még egy...És akkor derült égből villámcsapás. Előbb csak egy helyen törtem el a gerincem, utána öt helyen egyszerre, majd megint kettő. Azután gyomor rák, állítólag a sok fájdalomcsillapítótol. Maraton hétköznapok, maraton hét végek, amikor mindent helyre kellett hozni, a házat, a mosást a kertet! Legtöbbször este hétkor már lerogytam, egy lépést sem tudok többé tenni! Még csak négy hét, és utána soha többé nem kell dolgoznom, csak itthon, csak itthon... És akkor jött még egy műtét.
-Asszonyom, sajnos a műtét nem a legsikeresebb volt, annyira porhanyósak a csontjai, hogy itt már nem lehet segíteni...De ez a fájdalom csillapító segíteni fog, legtöbbször nem is fog érezni fájdalmat. Igen, segített. Valaha egy mély lélegzetet vettem, két kilót híztam...Asszonyom, ha lefogyna, könnyebb lenne a hátának, lábának. Diéta. Minél kevesebbet ettem annál inkább híztam, mint a disznó.
S most végre elérkezett a várva-várt nap. Soha többé nem kell íróasztalhoz ülni, soha többé nem kell munkába menni. És én itt ülök a karosszékben, nézem a koszos szőnyeget, a kopott bútort, a gazos kertet, a mosatlan edényt, a festésért ordító falakat és röhögök, röhögök míg a könnyem kicsordul, mert a világon minden idő az enyém, és nem vagyok képes tíz lépést megtenni egyedül...
|
|