A kiserdőben, némi szerencsével
májgombát találtam!
- Megfőzöm lencsével! - gondoltam,
és az eszmét tettre váltva
siettem a konyhába hátra.

Hamar beáztattam némi lencsét,
áldva közben folyvást
a gombász-szerencsét,
miközben gondosan,
vastag szeletekre
szeltem a zsákmányom,
időnként sziszegve,
mikor a kés a fás részeken csúszva
csaknem belevágott ujjamon a húsba.
De megúsztam épen, s mint a képen
látható, a szeletek szépen
elhevertek előbb a deszkán,
majd egy fokhagymás,
vörösboros lében,
melynek színe sötét volt,
mint az ében, ám a neve “marinád”
(titkát felfedte előttem Marinád,
kit párszor láthattam fedetlen
a nudista strandon, ott a parton...
de nem folytatom, a fecsegésért pardon...)

Hogy ne teljen nosztalgiával a napom,
a serpenyőmet inkább előkapom,
és némi vizet forralok benne;
(közben eltűnődök, van-e itthon penne?)
majd a lencsét (hagymával együtt) felteszem,
tíz percig főzöm (közben sörözöm, van eszem!)
Majd, mikor megfőtt már félpuhára,
raöntöm, ahogy van, a gombás marinádra.
Még el se fogyott a második söröm,
mikor elönt a mámoros, kéjes öröm,
hiszen elkészült a lencsés gomba már,
és a mogorva kifőzdés ma hiába vár.