Kopott, kátyús kőburkolaton
ballag az Idő hallgatagon,
görbült hátán életemmel,
batyujában emlékeimmel,  
kihűlt vágyakkal, múló szerelemmel.

Ha  nyílást hasít zsákján a feledés kése
(hisz kopik az ember emlékezése)
kihullnak egész évek nyomtalan;
a támadt rést betömni,  bevarrni
az  igyekezet meddő, hasztalan...

A lyukon kipotyogna a nevek, helyszínek,
telefonszámok, címek, rejtjelek,
hajdan fontos arcok és tekintetek…
Ó, ti örömök, könnyek, bánatok
nincs, aki bánkódna utánatok!

Lappad a batyu, egyenes már a hát,
talán közel is a végcél, nahát!
Érzi is az Idő, már gyorsabban lépdel
hátán egy költő üres életével,
batyuja legalján a múzsa szép nevével.