Kihunyt a nap,
hideg szél söpör át a kerten.
hűs cseppeket szórva szerteszét.
Csendben ülök a félhomályban,
hallgatom a házam ideges neszét,
fülem hegyezve, mint a májusi nyúl,
miközben odakint végleg bealkonyul.
Könnyek gördülnek az ablaküvegen,
néha meglibben a függöny idebenn,
mint kint a lucfenyők szárnyas ágai. 

Sűrűsödnek a kert szürke árnyai,
a cserjék alatt titkok lappanganak,
ahogy estébe fordul az alkonyat.
Pattog a burkolat a hűlő tűzhelyen,
gyertyaláng hajladoz, szeszélyesen lobban,
aztán fénybe borul a ház egy pillanatra:
a folyó és a hegy között valami felrobban!

A kormos égen villám sistereg,
rőt felhők alatt sámándob pereg.
A dúlt mezőn ma éjjel
romboló-teremtő lázban
suhannak égi szellemek.
Mandulafa botja kivirágzik
az ébenarcú istennő kezében:
valami Jelre vár a Házban… 

Mélyben ébredő vad erők zúgnak,
ágakat letörnek, sziklákat szétzúznak,
ősi szelek fújnak szét rontást és varázst,
tűzvésszé élesztik a szunnyadó parázst.

Gömbvillám tűzgolyó gördül
a viharmart hegyoldalon,
perzselt sziklákon megpattanva,
pokol tükre felfénylő falakon;
ezernyi szikla fénycsóvába gyűlik
míg végül a sötét vízbe hull;
s itt hagyja a völgyet jéghideg csöndben
örökre álmatlanul.