(egy)
Felszakad lassan már a köd,
Szép horizontot ígér az ég.
Kékellő katángok hajladoznak
Szemed színét idézve még.
Emléked lassan homályosul,
Hiába tisztul fenn a kék.
Belül szürke bánat tornyosul
Pedig a könnyekből rég elég.
Nem tudom feledni azt a napot,
- dús hajadban motozott a szél -
és azóta is, ha fúj keletről,
mindig karcsú testedről mesél.
(kettő)
Ércharang szívem most bánatot zeng;
rángva rezonál rá egész testem,
ereiben zaklatott vér kereng
az ibolyaszínű nyári esten.
A mélabú ráült mellkasomra,
torkomat fogva csendben fojtogat,
csak a tűnt szerelem jár eszemben,
félrelökve a mellékes gondokat.
Valahol a hegyen hegedű szól,
dallamfoszlányokat sodor a szél,
sötét éj lesz már az alkonyatból.
A sok régi bűnt, csalást, árulást
Mozart, feledtesd el végre vélem,
s űzd el a settenkedő álruhást!
