Cseppözönnel megkeresztel
az esőáztatta hársfaág,
sétámra nedvesen indulok.
Cirógató napsugár engesztel,
türelmem azt súgja,
a zuhany csak letesztel,
bennem reked a vad szitok.
Ázott szirmokon lépdelek,
a zápor az éjjel sokat levert,
fázósan tápászkodik a vén csöves,
jólesne néki egy fél kevert.
Kutyám egy sarokkal előbbre jár,
pár fatörzsnél, kőnél meg-megáll,
boldogan felcsahint, ha jóbaráttól,
csábos kutyahölgytől jelet talál.
Ó, ha én is kutya lennék!
Minden sarkon üzenetre lelnék,
záporozna rám a sok jótanács,
eligazítás, szerelmi vallomás!
Nemhiába írnék kőre, hóra,
mindig rátalálnék a hálás olvasókra,
s nem maradna versem jeltelen…
Elismeréssel szagolgatnának,
és talán rögtön „visszaírnának”,
jönne a sok válasz napokon át,
a sok üzenetváltás boldogan hirdetné
a hű szívek (és vesék) diadalát!