A hajdan zöld hantot rideg kő borítja,
nem szívből, csak pénzből csordult kegyelet.
Lassan a fedlapot egy gyökér elhasítja,
a zöld természet  együtt érez teveled.
A mokány kis bodzafa feletted kitartott,
a halál óta eltelt sok-sok éven át;
minden tavasszal, a nyár elejéig
rád hullajtja, szórja illatos porát.
Ő az egyetlen, igazán hűséges,
síron túl is szerető barát,
és nem sajnálja, ha egy öregember
terméséből főzi esti italát.

Cserébe most, az alkonyati órán
mikor elhallgat az ódon estharang,
és csend költözik be a temetőbe,
felcsendül egy kedves, régi hang:
összekoccan sok rád emelt pohár,
így köszönt most téged az utókor,
nem leszel hát elfeledve már! 

Mindaddig, míg virágzik a bodza,
s beérlel temérdek lilásvörös bogyót,
addig nem hallgathat némán
költészeted  kobza, elregéli nekünk,
hogy múltunkban mi vót,
és mit szűrhet le ebből a jövendő
nemzedéke, mint én a bodzabort…
szavaid szétszórom a szélben,
mint tavaszi bodza a sárga port.