Mint darab kő a tófenéken,
heverek kádam langy vizében.
Alig mozgatok kart, testet és lábat.
Csendesen motoszkál szívemben a bánat.
Időnként kis borzongó vízfodor
suhan a felszínen, buborékot sodor;
síkos szappanszemcsét ringat és lerak.
A kád szélén megtapad a hab.
Bennem is suhannak gondolatok.
Egyiknél, másiknál leragadok,
majd elejtem lassan, tétovázva,
heverek tovább, tunyán, némán ázva.
Csak ritkán hallik csobbanás,
halálos fürdő ez, nem vitás,
a pára lassan bevonja a tükröt,
az  életösztön körbe-körbe röpköd.
A megnyitott érfalból szivárog a vér,
 a fürdőző az őskáoszba hazatér.
Én meg, a darab kő a tófenéken…
elküldöm Magának versem, Dóra kérem.