Megolvadt vas cseresznye színe,
égő gáz, perzselt por szaga,
letelt a műszak, elenged a gyár,
elmúlt egy forró éjszaka.
Még elkészül egy utolsó varrat,
sziszeg a nagynyomású láng,
sikolt a spén a bakancsunk alatt,
lesikált bőrünkre tapad a ruhánk.
Odakünn a villamos befordul,
zsúfolt kocsink szardíniásdoboz,
de vár a hétvége, a kis hegyi viskó,
s a srácok hajában hűvös szél motoz.
De előbb még a kocsma! A híres Kékacél!
A folyadékpótlás, fiúk, most az a cél!
Sziszeg a szóda haragosan,
csörren a fröccsös pohár:
- Keményen gyúrtuk az ipart,
hát ennyi nekünk kijár!
(Otthonában vár az asszony,
négy szülés után már kövér,
szája sarkában aggodalom lappang,
férje zsebében olvad a munkabér…)
Megriad az alvó, mosolya kifakul,
elmúlt az ifjúság, becsődölt a gyár.
Még jó, hogy a gyerekek felnevelődtek,
ki tudja, hogy melyik, merre jár…
Nem kell már ide, ki a vasat alakítsa,
örül, ha engedik, a hotelt takarítsa…
míg szobára viszi húgát egy idegen.
Mondjátok meg fiúk, tiszta szívetekből!
”Miért hagytuk, hogy így legyen?!”
