A Kék Szalagot félretettem.
Mementó ez a kis selyemdarab.
Még senkibe ily gyorsan
bele nem szerettem!

(Bár szívem már túl öreg,
ám mégis űzi ábrándjait,
mint sivatagban a tuareg,
vagy bús, tevés arab,
kinek apránként elfogynak tevéi,
egyenként elhullik mind
a húsz darab)

Nyűtt szívem kivéve
ablak-keretéből,
kisimítom, hadd legyen
levélpapír; viola tintával,
kapkodó sorokkal
felróva rá, amit bárki ír,
ha ólevendula szagú
függöny mögött éri
a sejtelmes, kékes alkonyat,
s hogy ne kelljen
a kelmén a rácsot nézni,
búsan bámulja inkább a falat.

Most a gyűrt papírból
lassan repülő lesz…
szárnyra is bocsátja
kapkodón a kéz
az alkonyi szélben
reménykedve, bízva,
ám lehull hamar…
(e típus orrnehéz!)

(játékos reflexió szellzsofi költőnő
Hanta-palintájára)