Derűs intermezzo a ködök évadában;
tündöklőn fénylik fent az angyali kék,
szélként erősködő szeszélyes szellőcske
staccatókat fütyörész magában,
aztán pajzán csínyt eszel ki a kis csibész:
Avarszoknyájukat a magasba fújva
a bokrok karcsú lábát kitakarja.
Földhözragadt vágyát a felhőkbe emelné
a császárfa zöldbőrű, pöttyösödő karja. 

Böngésző őszapók cirregő csapata
a vén luc zászlós ágai közt cikáz.
Macskám pupillája hatalmasra tágul,
úrrá lett rajta a zsákmányszerző láz.
Ám hálistennek nem fér a madárkákhoz ő…
- Mi van Cila, „savnya a szőlő”?
- kérdem kajánul, de adok neki májat…
Aztán visszaülök és bámulom a tájat,
míg csacsognak felettem a „magyar kolibrik”,
kezemben lassan hűl a rumosteás ibrik.