Gonosz játékot űz az óra.
Alig múlt négy, s már lement a nap.
Vackán fáradtan végigdűlt már,
arcára húzva a felhőkalap.

December van már, hát korán sötétül…
Szemeim alatt is árnyékok ülnek.
Valahol egy közeli tanyán
bánatosan hegedülnek.
- Zsolt lesz az, a szomszéd fiú!
Szerelmes szíve hol víg, hol szomorú,
most úgy hallom, barnán borong…

Felkelt a Hold, a színezüst korong,
halovány fénye a kertben vándorol,
a fürdőben a masina éppen mángorol…
Bár ez nem mángorló, hanem „centrifúga”,
és nem is Zsolt zenél, hanem a kishúga,
mert Zsolt a lány után a városba költözött…

A  kert most fehérbe öltözött.
Várakozó szívű menyasszony talán?
Hogy elrepült már e furcsa délután!
Fel kéne teregetni a mosott ruhát,
inni egy pohár bort, úgy írni tovább…

 (rezignált bölcselkedés)

Tűnt emlék, hogy az ember ifjú volt,
s mámorító rímeket vágyból ontott,
miközben a csalitban kóborolt.

Forró szavát nem hallgatta más,
szelíd Echo rá nem válaszolt,
csak a patakvölgy és a vízmosás,
a zúgó tölgyes, mely körötte volt.

Vajon miért nem hágott a csúcsra fel?
S a szél szárnyára bízva sok dalát
a messzeségbe mért nem küldte el?

Csüggedt a válasz, nagyravágyást
sugalló kérdést meg sem érdemel:
A pásztor, bizony, nem törhet magasra,
míg a birkanyáj a völgyben lent legel!

(nosztalgia lefekvés előtt)

Fagyba dermedt a hajdan dús mező,
a kórókat mind belepte a dér.
Színpadképből kilépett főszereplő:
szerelmem, hát hova lettél?
Nem látom arcod, kecses termeted,
mely szelíd volt, mint a lankák…
elszállt a nyár, mint a pillanat;
a csízek, a búbosbankák
fészkük körül már nem zajonganak…
Lecsavart lámpás a bús tarló felett
a vándorlásba fáradt téli nap.
Csak a loncsos tehenek dagasztják
unottan a fekete sarat;
a dühödt aszály apasztotta kútban
itatni való víz alig maradt…
- Keresni kéne új mezőt, legelőt,
hazát! - sóhajt a vén pásztor,
majd csüggedten legyint.
- Leszállt az este, ballagjunk haza!
Eltelt egy hosszú nap megint.

(begyújtás kéziratokból)

Fürge láng fut végig a sárgult lapokon.
Felizzanak a verssorok az ódon papíron.
Tűnődve, tépelődve egyre bámulom,
hogy porlik hamuvá sok régi érzelem.
Párszáz vers, tán tízezer sor… izzó életem.
Kéményen száll el a keserű füst,
ám gyöngyözni kezd a tűzhelyen az üst,
lesz meleg víz nemsokára…
és tán kezet-arcot fényesre sikálva
kezdhetek majd egy új életet!
Tisztán, egyszerűen, napról napra élni,
csak bele a világba, már semmit sem remélni,
elfogadván azt, mit nyújthat az idő,
a lét határán túlterjeszkedő
csalfa hírnévre ezentúl nem várva…

Egyenes derékkal, magányosan állva
mint a jegenye állt tanyám előtt,
mit kidöntött a szél, csütörtök délelőtt.
Ábrándok, szerelmek, isten veletek!
Apránként mindent már tüzemre vetek,
a hamvakat a szél messzire sodorja.
Véget ér egy költő halotti torja.