Ablak nyílik ezüstös mezőre
a fűszálak dértől hófehérek.
A kátyúkban tócsa vicsorít,
roppan és beszakad
a vékonyka jégkéreg,
ha óvatlanul rá találok lépni.

Szél süvít, nyögnek a parti fák,
időnként reccsenve letörik az ág,
ijedt varjak szárnya rebben.
Arcomba jeges lucsok csapódik,
míg botorkálok a fergetegben,
bizonytalan léptekkel, óvatosan.

Elérem végre a kőkeresztet,
a mezítelen Krisztus szinte reszket,
meggyötört fejét hó födi.
Máskor itt szokott pihenni az ember,
de most nem engedi a kegyetlen december,
a hátába kerülő szél hajszolja tovább.

De egyszerre, mintegy megváltásként
meglátja végre az állomást, az iskolát!
És onnan már csak pár lépés a kocsma!
Fagyott kezet vígasztal a bögre; benne
fűszeres, jó forró borocska.

Ki törődik immáron a Téllel?!
Ha elröppen pár boldog óra,
legfeljebb némi éllel
ezt-azt az asszony majd szóvá tesz…
(Honnan tudom már előre?
Hát ettől lennék én "jó vátesz!")
De ő se gondolja komolyan…
Tudja: az idő, és embere hol ilyen, hol olyan!