Ó, tartson ki még e bolyhos sötét!
Késleltesd, Idő, a fény eszméletét,
az éles, csillogó kontúrokkal. 

Hadd suttogjon tovább a hajnal
boldog beteljesülésről  édes titkokat,
vágyakról, miket végtelen sokáig
lebegtetett  a csábos alkonyat. 

A tompán felfénylő homályban
testedet lesem, kedvesem.
Finom vonalát a nyaknak, a vállnak,
és bársony kebleid hogy zihálnak.

Milyen intim ez a csendes pihegés!
E pillanatokból ezer is kevés,
pedig ezekből kéne összerakni
a percet, azt a legutolsót:

Mikor múlttá porlik már az élet,
a szerelem újjá nem éled
s a halál kiveri kezedből
a kártyát és a boroskorsót.