Csapzott szőrű,
bánatos borjak bőgnek
a felázott, sáros legelőn.
Kútmély szemükben
értetlenség; nem sejtik:
csak a  rózsaszínű húsért
hajtja ki őket az ősellenség,
mikor még szárba se szökkent
az illatos  nyári fű.
Legelészik a sok bamba, lógó fülű
jószág a réten, mit sem sejtve
véres kötényű végzetéről.
Így vagyunk mi is, Barátaim!
A vágóhíd mindig készen áll.
Szonettet, ódát termelő
agyunk az Államnak
csak nyersanyag, velő…
mit konyhakészen szállít árverésre
a nyomor, az éhhalál.
Biccent, s egy tételt kipipál
a kegyetlen Könyvelő;
és mi szendén pislogunk a késre.