A hosszúra nyúlt hétvége, benne az egyetlen olyan ünneppel, melyre a politika még nem tudott teljesen rátenyerelni, hamar eltelt.
Az öregember is elvégezte bevett szertartásait a Halottak Napján. Kirakta maga elé szeretteinek megsárgult fényképeit és gyertyát gyújtott. Bár nem volt vallásos, de azért, elmondott a rögtönzött házioltár fölött két imát, amikre még emlékezett gyermekkorából. A miatyánkra jobban emlékezett, de mégis az üdvözlégy nyugtatta meg jobban lelkét. Személyesebbnek, szívhez szólóbbnak találta. Utána sokáig nézegette a ritkán előkerülő fényképeket, szülei esküvői képét és anyjáról egy portrét. Apjáról csak egy valami régi igazolványból kivágott kisméretű, rosszul sikerült fotó maradt rá. Átvillant agyán, hogy róla is ritkán, főleg hivatalos okból készült fénykép, az utókor nem fogja megtudni, milye is volt gyerekként, középkorú férfiként vagy elnyűtt öregként. Bámulta a képeken az egyre idegenebbnek, távolibbnak tűnő arcokat és kínzó hiányérzet gyötörte. Próbált felidézni a családja körében eltöltött időből valami kedves emléket, ami megnyugtatná, elzsongítaná. Nem sok reménnyel kutatott agya lomtárában, mert a boldog gyermekévekből neki kevés jutott. A kevés maradandó emlék is főleg idegenekhez fűzte, akik többet törődtek vele, mint vérszerinti rokonai. Most is, mikor erőnek erejével a szüleire akart visszagondolni, inkább Matild néni képe sejlett fel előtte.

Matild afféle pótnagyanya volt, korán elhunyt apai nagyapjának második felesége, akit ő már özvegyasszonyként ismert meg. Noha nem volt köztük igazi családi kapcsolat, és nem is töltöttek együtt csak két vagy három nyarat, mikor örökké elfoglalt szülei leküldték őt falura vakációzni, mégis ő testesítette meg a kisfiú előtt a Családot leginkább.
Matildról még egy fénykép se maradt hátra. Az öregben lelkiismeret furdalással vegyes vágy ébredt, hogy felélessze magában és életben tartsa a rég elment öregasszony emlékét. Igen ám, de hogyan? Rövid töprengés után egy emléktöredék sietett segítségére. Egy téli estén szüleivel Matild konyhájában ültek az asztal körül. Forralt bor és valami frissen sült sütemény illata terjengett. Kukoricalepény!

Az öreg szájában most, több mint ötven év után is összefutott a nyál. Elhatározta, hogy sütni fog! Maga elé perdített egy kis kockás noteszt és nekiállt összeírni a hozzávalókat. Bár memóriája jócskán megkopott, de apránként, mintha csak valami rég látott kedves filmet igyekezne felidézni, apró mozzanatokból sikerült felépítenie a receptet. Igen, ő hozta elő a kamrából a tejfölös csuprot… és az öreg szitát is, hogy a sárgás kukoricaliszt kellően laza legyen majd… megbirkózott a szorosan záródó zománcos bádogdoboz kinyitásával is, amiben Matild a sütőport tartotta és a vastagfalú szódásüvegből is, ami a boroskancsó mellett trónolt a tálcán apja előtt, némi erőlködés után sikerült kicsalogatnia a maradék szikvizet, ami a tésztába kellett.

A többi összetevőt aztán már logikai úton, az életes során máshol felszedett ismeretek alapján pótolta ki a listán. Mikor készen lett, átolvasta ismét. Mindene volt itthon, csak kukoricaliszt nem. Kapta magát és némi aggodalommal szívében elindult bevásárolni. Három boltot keresett fel hiába, mikor végre rámosolygott a szerencse. A piaci gyógynövényes bolt egyik polca mindenféle lisztet, gabonapelyhet és kenyérsütéshez szükséges adalékokat kínált. Kapott kukoricalisztet is, nem túl olcsón, ám mégis megörült neki, mint gyerek a karácsonyi ajándéknak. Hazaérve nagy izgalommal látott neki feladatának. Főzni jól tudott ugyan, de a sütéssel valahogyan hadilábon állt. Azzal bíztatta magát, hogy ez pofonegyszerű recept, bárki el tudja készíteni, miért ne sikerülne neki is?

Egy kis piros, zománcos vejlingbe beleütött 4 tojást, aztán, a mennyiségen hezitálva belecsurgatott vagy 3 deci olajat is. Emlékezett rá, hogy annak idején a zsíros tésztától csúszós keze hogy összemaszatolta a tejes pohár falát… A hűtőben várakozó két joghurtból is beáldozta az egyiket és a maradék tejföléből is belekotort vagy egy decire valót az edénybe.
Előkotorta a kamrapolcról öreg, még az NDK-ban vásárolt mixerét és nekiállt megkeverni a tésztát. A végeredmény palacsintatésztához volt hasonlatos. Némi só hozzáadása után az íze ígéretesnek tűnt, de az öreg nagyon hígnak találta.
Tanácstalanul kinyitotta hűtőjét. Örömmel fedezte fel az előző napról megmaradt tehéntúrót. Talán húsz deka lehetett. Nem volt benne biztos, hogy annak idején került-e a tésztába túró is, de arra emlékezett, hogy a puliszka tetejére Matild mindig tett.
- Csak nem árthat neki! Legalább elfogy ez is, csuszát már úgysem akartam csinálni! – döntötte el és a túrót is belekanalazta a masszába. Miután a szódavízre, mint összetevőre határozottan emlékezett, egy vizespohár buborékos ásványvizet is beleöntött. A massza még mindig hígnak tűnt.
- Nem baj, a liszt majd vastagabbá teszi – bíztatta magát az öreg és nekifogott a lisztet megszitálni. Egy kevés mellészóródott, de nem bánta. Belekevert a lisztbe egy zacskó sütőport. Szódabikarbónát is talált a fűszerek közt, de végül visszatette.

Hümmögve nézte a végeredményt. A massza valamivel viszkózusabbnak tűnt, de nem volt sűrűbb, mint holmi palacsintatészta. De ellenállt a kísértésnek, hogy még több lisztet szórjon bele.Inkább elővette a teflonos tepsijét. Reménykedett benne, hogy ebben nem fog odaégni a sütemény alja. Belecsurgatta a tepsibe a tésztát. Elég jól eltalálta a tepsi méretét, mert majdnem a feléig megtelt. Aggodalmas sóhajjal tolta be az előmelegített sütőbe. Hőmérője nem volt, de úgy kalkulált, hogy a gáztűzhely a 7-8-as fokozatra kapcsolva csak lesz olyan, mint Matild öreg, fekete sparheltje. Futó pillantást vetett a faliórára, rögzítette magában az időpontot. Már csak várakozni kellett. A percek csigalassúsággal teltek. Az öreg leült az asztal mellé újságot olvasni, de nem ott járt az esze. Fel-felugrált, a tűzhelyhez lépett és az üvegablakon át figyelte az emelkedő és szemlátomást szilárduló tésztát. Hirtelen gyötrő gondolat futott át az agyán. Eszébe ötlött, hogy a tűzhely „félrehord”, nem egyenletes, a tepsi hátsó végét jobban melegíti.

- Mit kockáztassak? Hogy leég a vége, vagy hogy nem sül át eléggé? – töprenkedett az öreg. Végül előhalászott egy öreg kötőtűt és kinyitva az ajtót, beleszúrt a tésztába. A tűre nem tapadt semmi ragacs, de az öreg mégsem nyugodott meg. Hirtelen elhatározással felrántotta kezére a fogókesztyűit és kihúzta a tepsit. Letette egy pillanatra, majd megfordítva újból becsúsztatta a sütőbe és rácsukta az ajtót. Elzárta a gázt, és hagyta a tésztát odabent kihűlni.
Ehhez kellett igazán az önuralom! A tészta pazar illata már teljesen betöltötte a kis konyha légterét. Az öreg végül nem bírta tovább. Az üvegen át látta, hogy a korábban oly ígéretesen feljövő tészta visszaesett kissé. Szélei is elváltak a tepsi belső falától.
- Érdemes volt jól kiolajozni, belisztezni az edényt! – sóhajtott fel reménykedve, hogy a tészta aljával sem lesz baj. Kiemelte a tepsit és letette a konyhapultra. Úgy látta, nem kell körülvágnia a széleket. Elővette a másik, hasonló méretű tepsit,  egy pillanatra ráillesztette a tészta tetejére és villámgyors mozdulattal megfordította az egészet. A tészta könnyedén kicsusszant helyéről, láthatóan sehol nem kapott oda az alja. Az öreg csaknem felujjongott.
Megismételte a manővert némi módosítással, így a tészta végül sértetlenül elnyújtózhatott a nagy süteményes tálcán. Nem volt túl magas, de ettől eltekintve kifogástalannak tűnt. Gyönyörködve nézte egy pár pillanatig, aztán előkapart egy kést.
- Matild mintha kifeszített cérnával vagy vékony dróttal szeletelte volna… - futott át agyán a bűntudat, de aztán túltette magát a kegyeletsértésen.
Megkóstolt egy szeletet és égnek emelte szemét az elragadtatástól. Nem csalódott, a végeredmény pont olyan volt, mint várta. A tészta íze felidézte emlékeit, visszarepítette a rég elszállt múltba, mint Proustot a híres madeleine annak idején.
- Csak én nem tudom leírni úgy, mint ő, hogy mit is érzek! – gondolta szomorkásan.