Valami van a levegőben!
Vigyázó szemek követik a napot,
vágyva a vasfüggönyön túli Nyugatot;
az alkonyi szél ezüst gömböket sodor,
és bár takarja őket felhőgomoly, bodor…
nagyon várja mégis a sóvárgó erdő, a fák…
hogy hulljanak az égből a röpcédulák!
Tenyerek simítják a hófehér lapot,
beszívjuk a szókat, a nyomdaillatot…
Ha mindez igaz volna, az lenne a jó!
De így kell lennie! Mondja a Rádió!
Tudod, a szabad, szabad, Szabad Európa!
Szavát isszuk hosszú évek óta!

(Münchenből sugárzott hitet és reményt,
míg mi vedeltük a kotyvasztott töményt…
Sejtettük, nem jönnek a „kéksisakosak”
hiába hitegetnek mindig az okosak.
A kávéházi Konrádok elhallgattak hamar,
fölöttünk elzúgott a vörös zivatar,
és mint a ködpaplan, az elnyomás leült
a kővé dermedt ország elcsendesült.)