Főzeléknosztalgia
- Ebben a speisekartéban szerepelnek főzelékek egyáltalán? - kérdezte a kis köpcös hajléktalan, mikor társa előhalászta belső zsebéből és széthajtogatva lesimította a sárguló, régi étlapot - Ennék egyszer valami egyszerű, könnyű, háziasan ízes főzeléket. Persze, azért valami feltét legyen rajta ám!
- Hogyne lenne!- válaszolta ösztövér társa kissé indignálódva, Minden valamire való vendéglős tart az étlapján főzeléket! Pénteken kiváltképpen. Egyfelől azért, mert a hívő lelkek ilyenkor, ha teljes böjtöt nem is tartanak, de tartózkodnak a húsfélék élvezetétől.
Az egész heti bőséges étkezésekben kifáradt gyomroknak is kell egy kis könnyebbség…
No persze, sokaknak csak azért, hogy a hétvégi lakomára étvágyat csináljanak maguknak.
- És akik koplaltak végig, a teljes héten át? - kötözködött a kis köpcös.
- Szegények, ételben szűkölködők mindig is voltak és lesznek. A Rózsakert tulajdonosa, Simonyi úr, aki nagy szentfazék volt köztünk szólva, pénteken mindig a bejáratnál állt és különösen nagyokat köszönt azoknak a vendégeknek, akik csak aznap szoktak odajárni.
És a pincérek el voltak igazítva, hogy aki üres főzeléket rendelt, annak diszkréten ajánlják fel a grátisz feltétet. Mit mondjak, kevesen utasították vissza… Simonyi úr számos lekötelezettre tett szert így és persze, ezt később mindig hasznosította valahogyan…
- De legalább a saját pénzéből jótékonykodott, nem úgy, mint ezek a mostani állami cégvezetők… - fortyant fel a kis köpcös, aki heves vérmérséklettel és komoly igazságérzettel rendelkezett.
- Nem vitte azért túlzásba a dolgot! Saját fülemmel hallottam egyszer, mikor megszidta a szakácsnét, hogy miért nem tesz több kenyeret a vagdalt hús masszájába.
- Abban a híres Rózsakertben szakácsné főzött?
- Hát persze! Simonyi úron ezen is spórolt, hiszen egy főzőasszonynak kevesebb bér járt, mint egy szakképzett séfnek… Ami azt illeti, Teri mama jól főzött! Főként a házi koszthoz volt jó érzéke. A húsos levesekhez, a pörköltökhöz, paprikásokhoz. De amiben aztán tényleg utolérhetetlen volt, az a főzelék műfaja volt! Akkor én még nem becsültem ezt valami sokra, jobban imponált nekem a nagy konkurens, az Aranybárány konyhája. Az teli volt mindenféle sültekkel, pecsenyékkel, vad- és halételekkel. Ma már tudom, hogy az igazi magyar konyha két legfőbb tartóoszlopa a leves és a főzelék! - az öregúr kifulladva tartott szünetet a szokatlan hosszú szónoklat után.
- Azért az sem mindegy, mi kerül a főzelékre feltétnek. Itt van például a spenót! Azt én a legszívesebben a Fakanál büfében ettem, mert ott nem az obligát főtt tojásokat szervíroztak hozzá, netán tükörtojást, hanem bundáskenyeret, ami nem kenyérből, hanem zsemléből kiszúrt „krutonokból” készült. Egyszer kifaggattam, mitől olyan finom, mire elmondta, hogy cukros tejben mártja meg a szeleteket, mielőtt a tojásmasszával bevonná.
- Jómagam sosem kedveltem a főtt tojást. Kivéve azt a fajtát, amit a Krauszék kifőzdéjében adtak a sólet mellé. Persze, ott járt mellé egy darabka zsíros, füstölt marhaszegy is, sőt, ha Rebeka néninek jó kedve volt, a törzsvendégek részére még „kuglit” is készített reszelt krumpliból és vízbe áztatott barheszből, ami aztán a sólet tetején főtt meg csendesen.
- Nekik a lencsefőzelékük is mesés volt! Egy darab hosszában félbevágott, beirdalt sült pulykakolbászt adtak rá, máig a számban van az a jó, fűszeres íze. Akinek nem tellett feltétre, annak is csurgattak a kisült kolbászzsírból egy kanállal a főzelék tetejére.
- No igen, ez kijárt a csóróknak minden jobb helyen! A folyóparti Bíbic büfében a kelkáposztát tisztelték meg jóféle pörköltszafttal. Pedig a főzelékük magában is megállta a helyét. Az öreg Závoda tudta a módját! Másodfű húslevessel engedte fel mindig sima víz helyett és kiadósan megborsozta. A legjobb reklám az volt a főzelékének, hogy maga is odakönyökölt egy teli tányér mellé és olyan jóízűen kanalazta, hogy az embernek összefutott a nyál a szájában.
- Jut eszembe, sosem eszünk már?
- Dehogynem! - szólt a kis köpcös és egy szalvétából két jókora vagdalthúst varázsolt elő.
- Hanem, kenyerem csak ez a két kis szikkadt szelet van… Be kell osztani! - tette hozzá mentegetőzve.
- Nem számít! Biztosan van elég kenyér a fasírtban! - jegyezte meg a magas sovány öreg kissé szarkasztikusan – A spórolást a mostaniak is jól eltanulták, úgy látszik, ők is Simonyi úr iskolájába jártak!
|
|