Piros vödör
A döntés kérlelhetetlenül gördült végig az államapparátus összes szintjén, mint egy hernyótalpas tank. Az ósdi városnegyed házai halálra ítéltettek. És a gépek a kitűzött időpontban meg is jelentek. A kis földszintes házacskákkal a bulldózerek tolólapjai végeztek, az emeletes polgári villákat a főfalakat bedöntő óriási acélgolyók döntötték romba.
Egyetlen épület maradt épen, úgy tűnt, merőben véletlenül. A bontásért felelős mérnök megesküdött rá, hogy a házat csak horribilis költséggel lehetne szanálni, mivel alatta folyóhomok réteg van, ami elnyelné a bontásra odavezérelt értékes masinákat.
A Hivatal természetesen nem bízott meg saját embere szakértelmében, hanem kirendelt a helyszínre egy igazságügyi szakértőt. A tekintélyes műegyetemi professzor – bár a helyszínen megjelenni méltóságán alul tartotta volna – megerősítette volt tanítványa szakvéleményét, így az épület megmenekült a lebontástól. A Hivatal, hogy tekintélyét megóvja, elrendelte, hogy az ország legnagyobb kinyúlású daruját óriási költséggel a helyszínre szállítva, leemeljék az épület tetőszerkezetét a főfalakról, „nehogy az építményt arra jogosulatlanok lakhatásra igénybe vehessék.”
A Hivatal viszont nem kalkulálhatott azzal, hogy kivételesen száraz, meleg nyár köszönt be abban az évben, így az épületet mégis csak birtokba vette egy különös embercsoport.
Az abszurd helyszín, a tető nélküli ház meglehetősen deviáns embereket vonzott magához. Elsőként egy hatóságilag beszámíthatatlannak minősített festőművész költözött be a boltíves pincébe. Döntésével, mármint, hogy lakhelyéül a ház egyetlen fedett helyét választotta, ékesen cáfolta számos jól fizetett elmeszakértő véleményét, hogy nincs ki a négy kereke. Másik húzása, hogy a beinduló környékbeli építkezések meszesgödreiből anyagot lopott, és azzal a pince boltíves téglafalait hófehérre pingálta, szintén nem vallott őrült elmére. A hajdani borospince fehér falai csodás hátteret nyújtottak a festő egyetlen, bár monumentális művének, melyet immár húsz éve festett folyamatosan, és ami miatt felesége őrültnek nyilváníttatta.
A 6x4 méteres festmény a „Zöld ezer árnyalata” címet viselte, és a műkritika, mint elméletileg figyelemre méltó, ám dekadens kísérletként tekintett rá. A művésztársadalom amúgy is csak egyetlen, irigylésre méltó adottsága miatt fogadta el „céhbelinek” a festőt, habár erről csak igen ritkán, általában alkoholtól erősen befolyásolt állapotban tettek említést. Az illető ugyanis misztikus képességgel vonzotta be ágyába a nem túl okos, viszont kitűnő testi adottságokkal rendelkező lányokat, és trükkjét mindenki szerette volna ellesni tőle. A „művész úr” amúgy nem sok energiát ölt kapcsolataiba. Miután lefektette az általa egységesen „kiscsajnak” minősített delikvenseket, felültette őket a legközelebbi buszmegállóban egy induló járatra, atyai popsi paskolással búcsút véve tőlük. Akivel különösen elégedett volt, annak egy vonaljegyet is kezébe nyomott.
”Úriember ne garasoskodjék” – mondta egyszer magyarázatként. Nem sokra becsülte az útjába kerülő nőket, tárgyként kezelte őket. Fel se tűnt neki, hogy végül élete nagy sikerét is egy nevenincs „kiscsaj” hozta meg neki. A lány, mielőtt még végigment volna a rá váró processzus stációin, a lefektetéstől a felültetésig, öntevékenyen egy magánakciót is beiktatott közben.
Megállt a „Zöld ezer árnyalata” előtt, táskájából elővette Maybelline márkájú körömlakkját, és míg arra várt, hogy alkalmi partnere előkerül a mellékhelyiségből, az üvegcse teljes tartalmát felhasználva takaros kis homokozó vödröt pingált a kép bal alsó sarkába.
A lányka aztán kilépett a történetből, miután megkapta az atyai paskolást és remélhetőleg a bonusz vonaljegyet is.
Viszont megjelent a helyszínen egy spicces amerikai turista, nem mellékesen a Guggenheim múzeum kurátora, akire az elfogyasztott italok okán sürgős szükség tört rá, pont az épület előtti sarkon. Azt hitte, hogy a zöldre festett kapu mögött nyilvános illemhelyre lel, lebotorkált a boltíves pincébe és miután könnyített magán, szemügyre vette a festő fő művét. Tekintetét mágikusan magához vonzotta a bíborvörös, apró folt a monumentális vászon bal alsó sarkában. Ettől a drámai momentumtól kezdve a történet a legendák kérlelhetetlen logikája szerint folytatódott, a kitöltött csekk, a sajtószenzáció, és a világhír nyomdokain.
A Piros Vödör végül elfoglalta méltó helyét a Guggenheimben, a színes, méregdrága albumokban és a művészettörténetben egyaránt.
|
|