Lehetnél, mondjuk, nemes óbor

Sopron szürke földjében termett

testes, száraz, vörös.

Nagy ünnepen venném elő

évek porával borított

gondosan, fektetve tárolt üveged

óvatos gyöngédséggel húznám ki

enyhén penészszagú öreg parafadugód

és értő füllel hallgatnám

a metszett kristálypohárba csorgó bor

bariton-kotyogását.

A fény felé tartva csodálnám

bíbor ragyogásod

s mélyen beszívnám fűszeres

illatod, melyben érezném

régenvolt tőkék szelíd sóhajtását.

Aztán csak ülnék

álomként áramló ízeddel a számban

és örülnék

hogy néha kezemben tarthatlak.

(Kis-Mezei Katalin)