A versekhez nem értek, csak szomjas szívem
                         Szárnyal. Szavak röpködnek bennem, zúgnak,
                     szállnak, mint elme- csatabárdok és úgy
                  suhognak fejemben, mint a madárszárnyak!
               Belőlem vad sas madarak kiabálnak,
            s én vagyok röpte minden szárnycsapásnak!
          Lelkemből szárnyalnak föl, mint az álmok!…
          Talán álmodhattam volna magam másnak?!
            Mert költőnek lennem nem kell varázslat!
              A költői lélek csupán csak alázat, de
                  lelkemben izzani kell égi parázsnak!
                     Mert különbben szemtelen hazugság lenne
                        bennem minden szentség, mikor azt kiáltom:
                             lelket mentek, lelket vennék!…Amiről 
                                  írok, cipelem keresztjét!…Írni én úgy 
                                      szeretnék, hogy aki olvassa, érezze is
                                           az életnek megszentelt értelmét!