Már nem tudok semmit sem adni,
üres a szívem és fejem.
Elmentek mind, akik szerettek,
ki mondana mesét nekem?
Holdtölte van, vagy utcalámpák
fénye ragyog  az ablakon?
Anyám mondasz-e új meséket?
Régi meséid már unom.

Ki föld alatt, ki füstbe szállva...
Én didergek s  magam vagyok,
égi fohászban sincs reményem,
mert már az ég is rég halott.
A kárpótlások korát érjük,
mégis itt állok vesztesen.
Mindazért, ami volt s mi nem volt,
a kárpótlás reménytelen.

Vállamon évek. Annyi másnak
volt rosszabb sorsa, jól tudom.
Nekem legalább volt sok álmom.
Nincs életem, hát álmodom.
Itt üldögélek, kinn a szél fúj,
a lombok súgnak: írj! Lehet,
hogy valahol e puszta földön
hagysz majd egy parányi jelet.

Jelet? Kinek? Minden hiába!
Elkéstem, s minden idegen.
Anyám, mért kellett csendben  ülnöm?
Azt nem becsüli senki sem.
Mért kellett várni, bízni, hinni?
Most, önmagamat siratom!
Holdtölte van…? Vagy utcalámpák
lesnek be rám az ablakon…?