Juci óvónéni aggódva állított meg.
– Figyeljétek meg a gyereket. Úgy vettem észre... szóval az az gyanúm, hogy alighanem színvak!
Döbbenten néztem rá, mert a családban senkitől nem örökölhette, meg aztán nem olyan nagy baj, ha egy egyébként egészséges kisfiú látásával csak ennyi a hiba. Inkább attól pironkodtam, hogy eddig nem vettem észre, pedig gondos szülőnek hittem magam.
Otthon tapintatosan kérdezgetni kezdtem Ferikétől a tárgyak színét. A gyerek únta, de válaszolgatott. Nem láttam semmi problémát.Sőt, pár nap múlva azzal büszkélkedett, hogy még a díszfalra is kitették a rajzát.
Ezt meg kellett néznem!
Estefelé, mikor a gyerekért mentem az óvodába, megláttam a díszfalat.
Vagy húsz piros között, középen egy kék Mikulás virított. Hát persze, hogy az volt az én fiamé!
– De hát miért? Az istenért, miért festetted kékre?
– Józsi festett a pirossal, Anci a bordóval. Nekem a kék maradt. A kék nem jó?
– De , jó a kék is. Nekem nagyon tetszik.
Elmúlt vagy negyven év. Talán több is. Nem számolom. Már csak a szomszéd gyerekekre kell gondolnom a decemberi ajándékozással kapcsolatban.
Az áruházban csokoládé Mikulást keresek... és egyszerre megakad a szemem egy csillogó kék Mikuláson...
Miért... miért kék ez a Mikulás?– csodálkozom rá.
Talán a figurákat csomagoló szalagon József a piros sztaniolt használta, a másik oldalon Anna néni a bordót. Mit tehetett Ferenc? Neki a kék papír maradt.
Talán az nem szép?
De! Gyönyörű!
