Így kezdődött  

Nagyanyám leterítette egy piros kockás konyharuhával a hokedlit, melléhúzta a sámlit és ráültetett. Tejfölös túrót tett elém egy kis nefelejcses tányérkában. Kiskanalat nyomott a markomba. Tízórai. Nem ízlett. Inkább a fejemre kentem. Nagyanyám csak nevetett, és megmosta a hajam. Szentül hitte, hogy ez is azt jelenti, hogy különleges gyerek vagyok,  valami művészféle lesz belőlem, valószínűleg absztrakt festő…
***
Ebédkor engem is az asztalhoz ültettek. Két párna is volt alattam, hogy felérjem az asztalt. A lábam a levegőben kalimpált.
–Ne harangozz, nem halt meg a kiskutya!
Felhúztam a lábam a párnákra…
Beszélgettek. Nem tudom, untam-e őket,  de előbb utóbb énekelgetni kezdtem.
– Ne énekelj, mert bolond lesz az urad felesége!– feddett meg nagynéném.
Ugyan, honnan tudja? –   Nem értettem, de hát   még akkor se voltam négy éves.
***
Mostanában az iskola is gyakran eszembe jut. Volt ott egy színházterem is, színpaddal, igazi felhajtható székekkel. Az épületnek lapos volt a teteje. A tetőt körben magas fal vette körül. Első elemiben itt töltöttük az óraközi szüneteket. Fogócskázhattunk kedvünkre.
–Ilyen cica mellett, 
  aludni is lehet – biztattuk a fogót.  

De miért kell mindig ugyanazt kiabálni?– és rákezdtem:
– Béka, béka brekeke, 
   a házamba gyere be! – és csodálatos!
 Pár perc alatt átvették és velem kiabálták a többiek is az új mondókát.
Engem átjárt az öröm, leginkább azért, mert előre tudtam, hogy így lesz: ha kitartóan és elég hangosan mondogatom, át fogják venni.
Másnap esett az eső és csak a folyósón sétáltunk párban. Mindenki elfelejtette az én békámat, de bennem tovább élt valami megmagyarázhatatlan elégedettség.

Mikulásra megtanultuk az utolsó betűt is, engem meg utolért és ágyba kényszerített a kanyaró. Hogy nyugton maradjak, míg a felnőttek a karácsonyi előkészületekkel vannak elfoglalva, papírt, ceruzát nyomtak a markomba, hogy rajzolgassak.
Az ákombákom rajz Cicát, a nagynénémet akarta megörökíteni, amint éppen takarít. Hogy mindenki megértse az ábrát, a képeskönyvek mintájára két sorral kiegészítettem a rajzot.
          Ez itten a Cica néne,
          porolót tart a kezébe.
Nagyapám egyből költői vénát sejtett bennem.

Nagymama, nagypapa, mindketten tévedtek. Számtantanár lett belőlem, bár a festést, írogatást nem hagytam abba, amiből megállapítható, hogy végül a nagynénémnek lett igaza: az uram feleségével valóban van egy kis probléma.