A még remélt, várt holnapok rohanva süllyednek a múltba, egymásba folynak nappalok és éjszakák. Ne várjunk újra, mert minden új, már régen régi, mire az emberész feléri, s megállítani nem lehet, az így lepergő életet. * Fél lábbal még a múltban élek, a másik már jövőbe gázol. Mit várhatnék a közbeékelt, elúszó, pillanatnyi mától? * Most csak vagyok, vagy mondhatom, talán vagyok, de nem leszek. Búcsúzni kár, de mégis, mégis, azt mondom, isten veletek...
