Mint forró lekvár tetején a kihűlő hártya…
Ez lenne a kék bolygó, a mi régi világunk?
Óvatlan kis nyüvek rajta az emberiség,
mászkál, nyüzsög, szaporán szaporodva
zabálja a hártyát, öli egymást minden kis falatért.
Néha kibuggyan a mélyből a magma,
kirobban felszabadulva a tűz, hamu, láva…
Imbolyog, táncol, megrázza magát az anyag…
Dőlnek a kunyhók, szép paloták, meg a tornyok,
templomok, bálvány istenek égnek…
Mind, ami emberi volt, szürke szilánkra törik.
