Januári ég

Olyan vagy, mint a fehér, fátylas napok,
mitől szemünk olvadt könnyeket zokog.
Miközben gyötör a kín és a sötét,
didergő lelkünkbe vad szenvedély tép.

Máskor, mint késői tüzes napsugár,
úgy tündöklik a párás látóhatár.
Ragyogsz, -ahogy eső után szivárvány-,
csillogón az első holdas éjszakán.

Mondd, szeretném e majd havad, zúzmarád,
te fagy köntösébe bújtatott világ!
S adnál-e gyönyört a rideg szívedből,
kardnál is sokkal élesebb jegedből?