Utolsó emlék

Templomtornyok himnuszát ámulva hallgatom.
Érces hangjukat, a suhanó szél-szárnyakon.
Mélázva ülök szobámban,- bár csak vágyálom-
arcod látom légköri füstfelhő foltokon.

Tekintetem a fotódra téved, mit adtál,
újra érzem utolsó érintésem hevét,
mert a végső búcsúzáskor csak arra vártál,
hogy ujjaim érjék állad férfias ívét.

Úgy érzem, mint kivert eb, kinek nincs már konca,
taszítod el karom hidegen, durva gúnnyal.
Pokol tűzként szemed úgy lobog, mint még soha,
fullánkként szúr s én, pusztulok végtelen búval.

Mint bosszú űzte rossz emlék fotó, úgy simul,
sóvárgó vágyakon égve a léha gyönyör.
Hull a könny, felhajtom a méreg kelyhet vadul,
elillan a lelkem, s többé már kín sem gyötör.