Tűzvörös jégtömb

Szép ez a februári ég ragyogása,
de, bennem szomorú tenger emelkedik.
Várom még alább hagy viharvert dagálya,
s érzem leült homok fájó emlékeit.

Ájult  a síri csönd a kerti fapadon,
kezed tüzét már hiába is kutatom.
Te ki fénylő hajnalt gyújtott és csodás volt,
emléked miatt felhős a homlokom.

A hunyó Nap, a hó és a rút sötétség
poklában: tűzvörös jégtömb lesz  már szívem.
Dermedten figyelek s döng falon a kétség
tompa hangon, ácsolt vérpadomon,-kezem-

odakapom a kitartó csapásokhoz.
S az elvesztett remény, toronyként összedől.
A lélek irgalmas, nem halált, vihart hoz.
Dühös dobpergése vadul száll égbe föl.