Emlék - virág

Emlék vagy, feneketlen-szomorú síri mélyben,
egy gyász-éhű szakács, ki forró vizébe veti,
s falja saját szívét, mely alig dobog testében.
Megrészegülve, mint ahogy ezt egy ínyenc teszi.

Köd borított a táj, csak rejtsen a párafátyol,
fuldokolj a magány mély, kavargó örvényében.
Tedd a dolgod, örülj! vagy légy zord a némaságtól,
ki meggyújtottál minden lobogó fényt szívemben.

Égjen lelked, akár csak egy ezer - karú csillár,
légy most már az aki akarsz, sötét éj vagy hajnal.
Ám eszelős vágyat csak saját testedben gyújtsál.
Emlék-virágot küldök neked, e fájó dallal.